Az egészség ellenszere - Kritika

Talán nem fogtok megsértődni, ha egy horrorfilmről szóló kritikát egy konspirációs teóriával kezdem. Hollywoodnak gyakorta az orra alá dörgölik, hogy miért nem csinál eredeti filmeket, olyanokat, mint például az Eredet, amit ugye habzsolt a nép. Miért nem ad teret a tehetségeknek a bizonyításra, miért kényszeríti őket zsánerfilmekbe, ezerszer látott történetek újramesélésébe, és így tovább. Ismered a nótát, a Te szádból is elhangzott - teljesen jogosan.

No, és itt jön a konspiráció: ennek érdekében a stúdiók néha-néha gyártanak olyan filmeket, melyek eredeti (vagy annak tűnő) ötletet dolgoznak fel, alkotóik tehetségesek és jobbára szabad kezet kapnak a munkában, és még csak azt se lehet mondani, hogy aprópénzből dolgozhatnak. Ha ebből a munkából siker lesz, akkor a stúdiófejesek azt mondhatják, tessék, ezt akartátok, mi azt nyújtjuk nektek, amit kértetek, ha pedig megbukik, akkor megint lehet mutogatni, hogy tessék, mi megpróbáltuk, de nektek nem kellett, fogyasszátok tovább a futószalagról leemelt termékeket. És az üzenet nemcsak a nézőknek, hanem a részvényeseknek, sőt, magának az iparnak is szól. Az ipar pedig meghallja az intőszót, levonja a levonni valót, és újabb folytatásra, remake-re, rebootra, reakármire bólint rá.

Nos, Az egészség ellenszere ilyen film. Nincsenek még hivatalos számok a költségvetésről, de a szakértők 9 számjegyről pusmognak, és bizony a film nem spórol a production value-val - de a játékidővel sem: 146 perces hosszával az utóbbi évek, évtizedek egyik leghosszabb stúdióhorrorja. És ebbe a játékidőbe elképesztő mennyiségű stílusbravúr, narratív játék, szimbólum és ambíció van beleszuszakolva. Remek. Maga a film milyen? Többé-kevésbé katasztrofális.

Egy nagyszerű vizuális érzékkel megáldott rendező gyönyörű agymenését láthatod a film közel két és fél órája alatt: minden pillanata pompás, minden pillanata csodaszép, minden pillanata fürdőzik az öncélúságban. Verbinski büszkén mutogatja, milyen szépen fest - még a rémálmai is pazarak -, de a képei elfelejtenek mesélni, ráadásul a festő minden tekintetben visszaél a műélvező bizalmával: kérlelhetetlenül, már-már arrogánsan tukmálja átlátszó szimbólumait, és mikor már tele van velük a padlás, még hoz két raklapnyit...

Már az alapfelállás is egy klasszikus toposzra épül: egy mit sem tudó lélek elkeveredik egy elszigetelt birodalomban, ahol aztán rémes dolgokkal szembesül - erről mesélt Bram Stoker Drakulája, erről mesél a legtöbb kísértetkastélyban játszódó film, de még a Rocky Horror Pictures Show is erre az alaphelyzetre volt felfűzve. Lockhart (Dane DeHaan), a feltörekvő hivatalnok azt a feladatot kapja feletteseitől, hogy hozza haza a cég egy svájci szanatóriumban pihenő vezetőjét, aki szemlátomást nem akarja befejezni a wellnessezést. Lockhart a helyszínre csörtet, ahol aztán idilli környezet és szigorú szabályok fogadják, és mikor ügyintézés közben baleset éri, maga is az intézmény betegévé válik. És aztán szép lassan rádöbben arra, hogy a Volmer Intézet vendégei valószínűleg soha többé nem hagyják el a wellnessközpontot, és hamarosan azt is megtudja, hogy miért...

Az a baj, hogy a néző jóval hamarabb rádöbben erre, mint Lockhart. Úgy másfél, két órával a film befejezése előtt... Miután eltöri lábát, hősünk mindent lassan közelít meg, mindenhez lassan ér oda... mindent lassan fog fel. Mankójának ütemes zaja olyan, mint egy metronóm kattogása, és világos is, hogy Verbinski koncepciója az, hogy hipnotizálja a nézőt, de sajnos csak a zsibbasztásig jut. Néha-néha megpróbál a kábaságból kizökkenteni, ám ijesztgetései is inkább kellemetlenek, de jobbára csak enerváltak. Ugyanakkor ha lemész a film ritmusáig, akkor Az egészség ellenszere egészen sajátos lelkiállapotba tud ringatni, magyarán hatásmechanizmusa akár működhet is...

...de még ez sem mentség a soványka sztorira, amit komótosan, terjedelmesen és mégis óriási lukakkal kibélelve jár körbe. A revelációt kilométerekre lehet látni, és ugyan kellőképp perverz, ráadásul olyan alzsánereket és történeti fordulatokat idéz meg, melyek ritka vendégei a moziknak - főleg egy ilyen nagyszabású stúdiófilm részeként -, az lenne a minimum, hogy a nézők türelmét koherenciával hálálja meg. De nem, ezt a filmet Verbinski magának készítette, a stúdió pedig mementónak, hogy tessék, mi megpróbáltuk, most pedig váltsatok sok-sok jegyet az Alien: Covenant-re, ami - jé! - inkább hajaz egy Alien-filmre, mint a Prometheus folytatására, egy másik nagy filmes katasztrófára.