Atomszőke - Kritika

1989-ben járunk, Németországban forrong a hangulat az elnyomó politikai rendszer és az azt megtestesítő, Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény miatt, ám az omladozó berlini fal árnyékában még nagyobb téttel bíró csata zajlik. Egy lista rossz kezekbe kerül, ami a nyugati ügynök nevét és adatait tartalmazza, így kisvártatva a KGB, a CIA és a francia titkosrendőrség is megjelenik a színen, hiszen a dokumentum rossz kezekbe kerülése nemcsak az azon szereplők életét sodorná veszélybe, hanem évtizedekre meghosszabbítaná a hidegháborút is. Természetesen egy ilyen horderejű eseményből az MI6 sem maradhat ki, akik legjobb ügynöküket, Lorraine Broughtont (Charlize Theron) küldik a helyszínre elsimítani a helyzetet. A dögös és felettébb halálos hírszerző felveszi a kapcsolatot a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (James MacAvoy), akinek segítségével a lista nyomába ered, ám kisvártatva kiderül, hogy senki sem az, akinek mutatja magát. Az "atomszőke" ügynök akcióba lendül, hogy kibogozza a szálakat, még ha a jó ügy érdekében el is kell törnie néhány végtagot és be kell zúznia néhány koponyát. Na jó, nagyon sokat...

A kaszkadőrként kezdő, majd megannyi film hajmeresztő akciójeleneteinek koordinálásáért felelős David Leitch a John Wick társrendezőjeként már bizonyította, hogy direktorként is érti a műfajt, így abban biztosak voltunk, hogy az Atomszőke, ha másként nem, de feszes akciófilmként egészen biztosan működni fog. Kellemes meglepetés, hogy Leitch nem érte be ennyivel, és nem egy klasszikus faltól falig akciófilmet rendezett, hanem igyekezett némi értelmet is verni az Atomszőkébe egy fordulatos sztorival és emlékezetes karakterekkel. Több-kevesebb sikerrel.

Azt azért ne higgye senki, hogy hirtelen egy John le Carré regénybe csöppenünk, mindössze arról van szó, hogy a biztos kézzel választott színészgárda és az éppen Berlint alakító, lepukkant Budapest is kellő teret kap ahhoz, hogy a néző megpihenhessen két bunyó és lövöldözés között, és jelentjük mindkettő van annyira izgalmas, hogy kiszolgálja a célját. Ahol meg nem, ott menetrendszerűen érkezik a következő csihi-puhi, amik ellen aztán tényleg nem lehet semmiféle kifogásunk.

Leitch tökéletesen koreografált, realisztikus és meglehetősen kegyetlen pillanatokkal is szolgáló akciójeleneteivel (ó, az a lépcsőházi bunyó!) képes elhitetni, hogy egy egykori törékeny szépségkirálynő benga KGB ügynököket rugdos halomra a vásznon, ami már önmagában óriási fegyvertény. Persze ez éppúgy Charlize Theron érdeme is, aki mindemellett, hogy elképesztően felkészült fizikailag a szerepre, közben a színészi tudását sem felejtette otthon: egyszerre vad és érzéki, kegyetlen és sebezhető, vagány és szerethető, mindezt úgy, hogy sokkal több ökölcsapás áll a neve mellett a forgatókönyvben, mint szöveg. A Mad Max - A harag útja Imperator Furiosája után újra igazi badass akcióhős, még ha a jelző szó szerinti fordításban nem is állja meg a helyét, amit Theron szégyenlősködés nélkül bizonyít a film több merész(ebb) szexjelenetében. Mindezt 42 évesen. Hiába no, nem csak Liam Neeson érhet akciósztárrá a korral.

És akkor itt van még nekünk James McAvoy, aki valósággal lubickol a döntéseit finoman szólva is megkérdőjelezhető morális iránytű alapján meghozó (a.k.a. igazi seggfej) Percival szerepében, és kis híján ellopja magának a filmet is. Szerencsére azért Lorraine karaktere van annyira érdekes, hogy rá figyeljünk, és persze Kurt Johnstad (300) forgatókönyve is okosan korlátozta McAvoy játékidejét.

Az Atomszőkének ugyanakkor megvannak a maga bajai is. Óriási kihagyott ziccer például, hogy a cselekményt nem sikerült igazán történelmi kontextusba helyezni, a pattanásig feszült berlini helyzetnek nem igazán érezzük a valódi súlyát (ezt inkább itt, Európában fogják számon kérni rajta, főleg azok, akik át is élték a történteket közvetve), inkább csak hangulatos díszlet lett az ökölcsaták hátterében, mondjuk annak kétségtelenül mutatós. Így azonban nincs igazán jelentősége, hogy a 80-as évek legvégén járunk és ott ahol, ha csak nem annyi, hogy Leitch-ék így gátlástalanul használhatták fel a kor legismertebb slágereit (Nena - 99 Luftballons, George Michael - Careless Whisper stb.) aláfestésnek, vagy egyenest egy-egy akciójelenet ritmusának diktálásához. Mentségükre szóljon, hogy ezt gyakran elképesztő kreatívan teszik némi humort csempészve így a kékes színűre fényelt és a vér vörösével alaposan átitatott képsorok közé.

De ennél azért több volt a dologban, mint ahogy a The Coldest City című képregény-szériából származó kémes-átverős sztoriban is, ami többször megbicsaklik, és túlbonyolítottsága ellenére (mintha az egész cselekménynek keretet adó kihallgatás jelenet is a történteket igyekezné magyarázni) nem üt akkorát, mint főhősnője. Persze mindez nem különösebben zavaró, hiszen Theron és McAvoy duójához olyan rutinos színészgárda asszisztál Eddie Marsan, John Goodman, Toby Jones, James Faulkner és Til Schweiger személyében, hogy öröm nézni minden egyes vásznon töltött pillanatukat, ezzel pedig elviszik a döcögősebb jelenteket is. Nem beszélve arról, hogy a tempó kellően gyilkos ahhoz, hogy pár apróságon maximum a mozit követően, hazafelé ballagva gondolkozzunk csak el. Addig szimplán élvezni fogjuk, amit láttunk.