Aquaman - Kritika

A tengerek mélyén Orm király arra készül, hogy a vízalatti királyságokat egyesítve a mi világunk ellen induljon, hogy így vágjon vissza mindazért a szörnyűségért, amit az ember az évszázadok során az óceánok népével művelt. Tervének megvalósításában csak féltestvére, Arthur Curry (Jason Momoa) akadályozhatja meg, ehhez azonban meg kell találnia egy legendás háromágú szigonyt, nem mellesleg be kell teljesíteni a végzetét is.

Hú, hát hol is kezdjük? Talán valahol a közepén. Ott van ugyanis egy jelenet, amely kiválóan összegzi azt a kettősséget, amit ez a film képvisel. Curry és a társául szegődő Mera (Amber Heard) épp lázasan kutat az említett szigony után, melyhez a Szaharán át vezet az út. Egy földalatti teremben találnak egy gépezetet, melynek beindításához vízre lenne szükség. Mera mágikus mozdulatsorok segítségével, egy tündér kecsességével sodor vizet Curry homlokáról, hogy azzal az egy cseppnyi H2O-val, lélegzetvisszafojtva indítsa be az évezredek óta pihenő gépezetet, mire Curry megszólal, hogy "Menőzöl itt. Akár le is pisilhettem volna."

Kevés olyan film van, ami ilyen szélsőségeket elbírna anélkül, hogy a filmélmény ne csorbulna, de mire idáig jutunk az Aquamanben, már rég nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a moziban bármi megtörténhet, bármi megengedett - mi több, ez az egyik legfőbb erénye. Hogy bátran és buzgón engedi el a gyeplőt azt mondva, hogy "gyerekek, ez a film egy olyan hősről szól, aki beszél a halak nyelvén, ne várjátok hát tőlünk, hogy visszafogjuk magunkat!" Hát, nem is teszik, mi több, megtartják az utóbbi évek egyik legnagyobb filmes buliját.

A DC filmuniverzumát olyan sok kritika érte azért, hogy mennyire komolyan vette magát, hogy hőseit búval baszott Bélaként taszigálta előre melankóliába, esőbe és sötétségbe mártott történéseik mentén, melyek mind-mind egzisztencialista kérdéseket feszegettek, de olyan szinten, hogy végül a néző jutott el odáig, hogy az kérdezgesse magától, hogy "miért vagyok én, és miért nézem ezt a filmet?!". Aztán jöttek az utolsó pillanatokban végrehajtott, tűzoltásszerű hangulati váltások, melyek olyan filmmutánsokhoz vezettek, mint a klipszerű Öngyilkos Osztag vagy a katasztrofálisan együgyű Az Igazság Ligája. Kivételt csak a Wonder Woman jelentett, de annak receptjét nem lehetett lemásolni, mivel az nem kis részben csajos film volt, melyben a naiv lány elutazik a nagyvárosba szerencsét próbálni, és megtalálja a szerelmet.

A DC megtehette volna, hogy a lehető legkonzervatívabban áll hozzá Aquamanhez: elmesél egy szimpla és elszigetelt eredettörténetet, amelyben a lehető legkisebb kockázatot vállalva minden sematikus és konzekvens - szóval forgat egy olyan filmet, ami néhány hónap alatt nyom nélkül távozik a kollektív emlékezetből.

De nem, a DC az előremenekülés mellett döntött. Minden hidat felégetve azt mondta, hogy ha más világok szuperhősei már bejárhatták a galaxist, felfedezhettek más dimenziókat és alámerülhettek a kvantumvilágba, akkor mi adjunk valami olyasmit a nézőnek, amit még soha nem látott, és amit még elképzelni se mert.

A végeredmény pedig egy olyan film, ami már csak látvány- és ötletvilágával is el tudná homályosítani minden negatívumát. 140 percnyi rohanás az univerzum legészbontóbb vidámparkjában, melyben a fantázia és a vizuális kreativitás jobban kiélheti magát, mint bármely kísérleti projektben. Gigantikus rákszörnyek, felpáncélozott vízi csikók, lézerágyúkkal felvértezett cápák, hordában támadó halmutánsok, techno-neon színben pompázó vízalatti metropolisok, őskori állapotokban leledző víz alatti szigetek és egy olyan gigamonstrum, melynek csak a csápjai toronyház méretűek: ebben a filmben ezek olyan magától értetődően sorjáznak egymás után, hogy egyszerűen nem tudsz nekik ellenállni.

Persze, mindez könnyen giccskatasztrófába torkollhatna, ha a címszereplő és az ő története nem működne, de szerencsére Jason Momoa keményen helytáll, kb. úgy, mint Hellboy a saját világában, aki a legelborultabb entitás szürreális monológját is egy tenyeres-talpas egysorossal rendezi le. Ebben az audiovizuális orgiában Momoa Curry-je képviseli a józan paraszti eszet, aki eleinte ugyanúgy rácsodálkozik a világokra, mint mi, a nézők, hogy aztán rájöjjön, hogy nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani egy emberes csicskalángossal vagy valami fickós kommentárral. És nem lehet nem szeretni ezért. Az a típusú srác, aki hívatlanul és harsogó vehemenciával ront be a házibulidba, de ott van nála egy hordó sör, és hamarosan azon kapod magad, hogy vele ropod a táncot az asztal tetején.

Így van ezzel Mera is, aki eleinte karót nyelt előkelőségnek tűnik csupán, de a kaland előrehaladtával egyre impulzívabb, egyre dilisebb lesz: jó párost alakítanak ők, és ahogy az elveszett kincs után kutakodnak, úgy döbbensz rá arra, hogy minden hacacáré ellenére egy klasszikus Indiana Jones-történet elevenedik meg a szemed előtt civakodó, se veled, se nélküled hősökkel, csapdákkal, rejtélyekkel, és egy világmegváltó kütyüvel az út végén.

A címszereplő széles jelleme és az ismerős narratíva tehát elég kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy hogy jól vegyél melodramatikus jeleneteket és szemforgató fordulatokat, és a rohanás közben ne szakadj le, pedig a sebesség elképesztő: még a hős múltjára való visszaemlékezések is mozgásban vannak, és alig akad olyan párbeszéd, amit ne vágna ketté egy robbanás. De oda se neki: lehet, hogy még soha nem jártál az Atlantiszon, és soha nem szembesültél még egy ilyen látványbazárral, de ebben a filmben mégis otthon érezheted magad.

Az Aquaman december 13-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.