A Hangya és a Darázs - Kritika

Scott Lang (Paul Rudd) számára hangyányira zsugorodott a világ. Mióta a szokóviai egyezményt felrúgva csatlakozott a szuperhősök polgárháborújához, házi őrizetben dekkol, szökésben lévő társaival - köztük Hank Pymmel (Michael Douglas) és Hope van Dyne-nal (Evangeline Lilly) - pedig nem érintkezhet. Jól van ez így - gondolja Scott, és már épp felkészülne a szuperkedéstől mentes életére, melyben korábban elhanyagolt lánya játszaná a főszerepet, mikor Hank és Hope hirtelen a segítségét kérik abban, hogy a Kvantumvilágba visszatérve keressék meg Pym 30 évvel ezelőtt ott eltűnt feleségét, Janetet...

Más gondok vannak vele... vagyis ugyanazok a gondok, melyek a kisebb Marvel-filmek rákfenéi. Kezdjük mindjárt a főgonosz személyével, pontosabban a főgonoszokéval, ugyanis több is van belőlük. Egyrészt bejön a képbe Sonny Burch, a simlis ingatlanspekuláns, akit Walton Goggins formál meg a tőle megszokott minőségben: bizonyos szinten meg is menti a hajszálvékonyan megírt figurát, aki szeretne betársulni Pymhez, hogy forradalmi technológiáiból profitot kovácsoljon. Darren Cross óta tudjuk jól, Pym hogy áll ezekhez a dolgokhoz, de Burch elég sok mindenre képes azért, hogy akaratát érvényesítse.

De csak egy pitiáner bűnöző karikatúrája ő: a film komolynak szánt ellenfelét Szellemnek hívják, méghozzá azért, mert molekuláris instabilitása miatt képes áthatolni a falakon és egyéb szilárd testeken. Ismét dicsérnünk kell a szereposztást, hisz a figurát megformáló Hannah John-Kamen olyan átható tekintettel képes ecsetelni Szellem tragikus, de elég sokszor hallott háttértörténetét, hogy hajlamosak vagyunk magunkénak érezni. A figura jelenével nagyobb gondok vannak, hisz Burch-csel együtt ő is ugyanarra a dologra hajt - egy tipikus McGuffinra, azaz egy olyan tárgyra, ami igazából bármire lecserélhető lenne, a lényeg az, hogy minden szereplőnek szüksége van rá.

Mondjuk, ebben sincs túl sok meglepő. A McGuffinok az egész Marvel Moziverzumban fontos szerepet töltöttek be, hisz voltaképp valamennyi Végtelen Kő annak tekinthető, csak ezek hajkurászása talán még soha nem volt ennyire egész estésre nyújtva, mint A Hangya és a Darázsban, márpedig a film jóformán nem áll másból, mint ennek üldözéséből. A köztes időt Scott értetlenkedő fejével kísért tudományos halandzsával, az immáron főszereplővé előlépett Hope és Scott se veled, se nélküled kapcsolatával és hol jobb, hol rosszabb poénokkal töltik ki.

A film pedig talán egy kicsit túlságosan is lazára veszi magát: nincs egyetlen meglepő vagy váratlan pillanata, a szorultabb helyzetekből adódó esetleges feszültséget gyorsan szétzavarják egy-egy beszólással, és ha az egyik főgenya valami igazán csúnya dologra készülne, akkor a másik azonnal leállítja, hogy na, azért az több a sokknál!

Igazából nem lenne ezzel a filmmel semmi gond, ha nem a Végtelen háború árnyékában - időrendileg pedig azt megelőzően - létezne. Lehet, hogy egy nagy rohanás az egész (és talán nem is meglepő, hogy Peyton Reed rendező a film egyik fő forrásául az Éjszakai rohanás című filmet tette meg), de az akciójelenetek élvezetesek, és ügyesen játszanak a címszereplők és mindenféle tárgy zsugorításával, illetve felnagyításával. A karakterek jól érzik magukat a bőrükben, Michael Pena megint majdnem lenyúlja a show-t, és így tovább, csak a film nézése közben az az érzése az embernek, hogy jól van, jól van, hagyjuk már ezeket a sokszor látott kliséket, és nézzük, mi van Thanosszal! Hát, mi néznénk már...

A Hangya és a Darázs július 26-tól látható a magyar mozikban, de július 19-től lesznek belőle előjátszások is. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.