A világ összes pénze - Kritika

1973-ban, Rómában elrabolták Paul Getty III-at, a milliárdos J. Paul Getty unokáját, váltságdíjul pedig 17 millió dollárt követeltek. Ezzel egy hosszú hónapokig elhúzódó kálvária vette kezdetét, az idősebb Getty ugyanis nem volt hajlandó fizetni, méghozzá két okból: egyrészt ezzel hasonló fenyegetésnek tette volna ki tizennégy másik unokáját, másrészt így akarta átadni azt az üzenetet a világ terroristáinak, amiből később több ország policyt csinált, azaz hogy nem szabad velük tárgyalni.

Hívhatjuk bármennyire is kegyetlennek és szívtelennek Getty-t - hisz mégis csak a saját unokája életét tette kockára -, azért az vitathatatlan, hogy hozzáállásában van ráció, mi több, empátia is. Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Getty valószínűleg minden unokájánál jobban szerette a pénzt.

Ridley Scottnak A világ összes pénzével ezt a briliáns kettősséget kellett volna jobban megragadnia, ám a veterán rendező úgy döntött, hogy Getty figuráját némileg háttérbe szorítva az elrabolt fiú anyjának kálváriájára koncentrál. Michelle Williams játssza Gail Harrist, aki hol kérlelhetetlen apósával, hol az egyre türelmetlenebb elrablókkal egyezkedve próbálja megmenteni fiát. Karaktere a film nagyját fülére gyógyult telefonkagylóval, hol kétségbeesve, hol haragban fuldokolva tölti, de nem lehet hibáztatni - valószínűleg mi is hasonlóan cselekedtünk volna, ha megbéklyóz minket a tehetetlenség. Szintén nem hibáztatható az a Fletcher Chase (Mark Wahlberg) sem, aki Getty biztonsági főnökeként és az olajmágnás megbízásából próbálja megoldani az ügyet, de mivel megbízója kikötötte, hogy váltságdíjról szó sem eshet, hát az ő lehetőségei is végesek.

Hogy a film nem igazán áll össze, az elsősorban Scott és David Scarpa forgatókönyvíró hibája, akik a hajthatatlanság, az alkudozás és a kérlelés agóniába hajló körtáncába még az elrabolt fiú és egyik fogvatartója (Romain Duris) között kialakult barátságszerűség mozzanatait is beleszuszakolják filmjükbe. A világ összes pénze aztán egy totálisan talajt veszített hajszában végződik, melyben egy olaszországi kisváros hirtelen átalakul egy sötét fantasybe, vagy a Bloodborne-ba illő világgá, ahol senki sem segíthet, és minden sarkon valami veszedelem lakozik...

Mire a film a célegyenesbe ér, addigra már a néző is kissé kétségbeesik, ugyanis miközben a rendező és írója minden karakteréről próbál mondani valamit, végül egyikről sem sikerül eleget ahhoz, hogy tetteik, szándékaik beazonosíthatóak, átélhetőek legyenek. Az érzelmi kapaszkodók nélkül pedig kimúlik a feszültség, ami egy thrillernek lételeme, így távolságtartóan tudod végigszemlélni azokat a film végén meg is erősített drámai túlzásokat, melyeket ideális helyzetben körmödet rágva követnél nyomon.

A helyzetet csak Christopher Plummer szellősen hagyott, de még ezzel együtt is emlékezetes játéka menti meg, aki a Kevin Spacey körül kialakult botránynak köszönhetően került ismét a film közelébe. Azért ismét, mert eredetileg is ő játszotta volna az ikonikus milliárdost, akihez Spacey kiesésével legalább sikerült egy életkorban jobban passzoló színészt rendelni. Plummernek köszönhetően a figurából nem csupán a hideg eltökéltség sugárzik, hanem némi együttérzés is, amit aztán pillanatok alatt képes felülírni a pénzéhség. Szinte rossz látni, hogy a mindössze két tucat jelenetben feltűnő karakter háttérbe szorul egy hol fárasztóan lapos, hol meglepően abszurd emberrablási mizériához képest, ami végső soron azt a nem túl frappáns, de annál égetőbb kérdést hagyja maga után, hogy tulajdonképpen most mi a fenét láttunk.

A világ összes pénze január 25-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.