Aladdin - Kritika

Aladdin, az utcán élő tolvaj egy nap belebotlik egy gyönyörű lányba, akiről nem is tudja, hogy Agraba hercegnője, ám mielőtt ennek utána járhatna, elrabolja őt a gonosz Jaffar, és arra kényszeríti, hogy egy ijesztő barlangból elhozzon neki egy olajlámpást, amiben itt lapul Dzsini, a nagyhatalmú szellem, aki bárkinek képes teljesíteni három kívánságát.

Nem az Aladdin lesz a filmtörténet csúcsa, de nem is nagyon lóg ki a Disney mostani trendjei közül: színvonalasan, ám meglehetősen kiszámíthatóan adaptálja forrását a mozgókép harmadik dimenziójába, hozzáadott értéket pedig jobbára csak ez a választott, élőszereplős megközelítés ad.

Kivéve, hogy ezúttal azért nem csak erről van szó. Ugyan Will Smith Dzsinije nagymértékben merítkezik Robin Williams hiperaktív popkult-szótárából, már ami a figura jellegét illeti, de poénjaiban, szóhasználatában és gesztikulációiban mégis magáévá teszi a karaktert. Ez a Dzsini természetesen rappel is, breaktáncot is nyom és kulturális szempontból is frissebbnek hat - mert hát mégiscsak eltelt negyed évszázad a két változat között.

De a film nem csupán ebben követi napjaink trendjeit. A legtöbb változás Jázmin karakterét illeti, aki ezúttal sokkal több talpraesett, de meglehetősen felszínes hercegnőnél: az élőszereplős változatnak politikai ambíciói vannak, és nem szereti, ha elhallgattatják, erről pedig nem rest dalban megemlékezni. Szóval túráztatja a feminista szólamokat, de végső soron ezeket is csak felületesen, nehogy megfeküdje a fiatalabb közönség gyomrát.

Még szerencse, hogy Jázmin megváltozott törekvéseit a történet részévé tudják tenni, mint ahogy Dzsininek sem már csak az a célja, hogy szabad akar lenni: egészen emberivé teszik a karakterét, ami nagyobb súllyal látja el őt. Smith amúgy is akkor a legjobb, mikor nem CGI-kreálmányként próbálja ellopni a show-t, hanem mikor emberi bőrbe bújva, közkedvelt manírjait bevetve komédiázik olyan helyzetekben, melyek simán megállnák a helyüket mindenféle fantáziaelemet nélkülöző vígjátékokban is.

Vele szemben a címszereplő és a történet ellenlábasa, Jaffar már jóval haloványabb. Aladdin igazából egy az egyben a rajzfilmes változatának életre kelt változata, ám az őt játszó színész egyáltalán nem tudja átadni azt a játékosságot és rácsodálkozást, ami a karaktert jellemzi. Becsülendő egyébként, hogy az autentitás kedvéért a készítők közel-keleti, illetve indiai felmenőkkel rendelkező színészekben gondolkodtak, de ezzel alaposan be is határolták a lehetőségeiket, és a végső merítés helyenként aggályos. Az Aladdint játszó Mena Massoud külsőre még hozza a szemtelen utcakölyköt, a Jaffart megformáló Marwan Kenzariban viszont nincs semmi... nos, Jaffaros. De ki tudja, lehet, hogy ezzel a jelentéktelenül kinéző karakterrel a készítők már a cyber bully-kra akartak reflektálni, akik nem erejükkel és ijesztő megjelenésükkel, hanem ravaszságuk és egójuk veszélyes elegyével terrorizálnak másokat.

Ami még hiányolja az egyéniséget, az Guy Ritchie rendezése, aki alig-alig mer nyúlni a nála már márkajelzésnek számító extrém lassításokhoz, szokatlan kameraszögeiből pedig egy sem akad a filmben. Igazi iparosmunka a részéről ez a film, ami bizonyos tekintetben érthető is, hisz a két évvel ezelőtti A kard legendáját részben a stilisztikai túlkapásai nyomták agyon. Igazából ez a film se kevésbé felejthető, mint az Arthur-feldolgozás, de az Aladdin legalább kellemes élményként fog átsuhanni rajtunk.

Az Aladdin május 23-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.