Utóhatás - Kritika

2002. július elsején a Németország feletti légtérben egy utasszállító repülőgép összeütközött egy teherrepülővel. A balesetet senki sem élte túl, és sajnos az áldozatok között 45 iskolás korú utas is volt. A svájci irányítótoronyban akkor épp csak egy ember tartózkodott, aki egyszerre két munkaállomáson kényszerült dolgozni, és ugyan időben észrevette a hibát, amit próbált korrigálni, de mivel nem volt elég ideje mindkét gép legénységével kommunikálni, megtörtént a baj. Bár a pilótafülkékben található biztonsági rendszer is jelezte a problémát mindegyik repülőnél, és az egyiket ereszkedésre, a másikat pedig emelkedésre utasította, sajnos a svájci légiforgalmi irányító pont annak a gépnek adott utasítást ereszkedésre, amelyiknek emelkednie kellett volna...

Az überlingeni légikatasztrófaként elhíresült balesetből (vagyis inkább annak utóhatásából) másfél évtized után készítettek filmet Arnold Schwarzenegger főszereplésével, igaz, hogy a fentebb részletezett események csupán inspirációul szolgáltak hozzá. A helyszín Németország helyett az USA lett, az összesen 71 áldozatot 271-re pumpálták fel, miután a teherrepülőt is személyszállítóra cserélték, és természetesen az esetben érintettek nevét is megváltoztatták. Ez utóbbira már csak azért is szükség volt, mert bár spoilerezni nem szeretnék, annyit azért elárulhatok, hogy ez a sztori - ahogy a címe is mutatja - nem magáról az ütközésről szól. Mert bizony a való életben is volt folytatása a dolgoknak...

Álljunk csak meg egy szóra: Schwarzenegger egy drámában? Hát ez meg hogy lehet? Nem mintha erre korábban nem lett volna még példa, de mostanában sok helyről hallani őszinte rácsodálkozásokat. Igen, az osztrák tölgy öregkorára megpróbálkozott a drámai színészettel, ami annak ellenére, hogy nem nagyon megy neki, szimpatikus karrierlépés tőle. Nem azt érezni, hogy hiú ábrándokat kergetve próbál minimum Oscar-jelöléseket begyűjteni alakításaival, egyszerűen csak feltűnik apa, esetleg nagyapa szerepekben, kisebb költségvetésű filmekben is. Sajnálatos dolog, hogy színészként 40 éves tapasztalattal (a legnagyobb jóindulattal) is csapnivaló az öreg, mert a mai napig rettentően szimpatikusnak tartom, amit művel.

Ellenben az Utóhatással, ami egyáltalán nem az. És mielőtt lelketlen szemétládának bélyegeznétek, hadd idézzem a híres-neves Frank Capra idevágó szavait: “Azt hittem, hogy a dráma az, amikor a színész sír. De valójában az, amikor a közönség teszi ugyanezt.” Talán ez a rövid idézet foglalja össze a legjobban, mi a legfőbb probléma az Utóhatással. Adva van egy egyébként is borzasztó tragédia, amit mesterségesen még inkább borzasztóvá duzzasztanak. Több halálos áldozat, a főhős lánya terhesen utazott a gépen, a légiforgalmi irányító lelkileg beleroppant a hibájába, és rámegy az egész eddigi élete, stb. Egyszerűen minden módosításról lerí, hogy azért került bele a forgatókönyvbe, mert attól az egész még szomorúbb lesz majd.

De oké, bocsássuk meg Javier Gullón forgatókönyvírónak, amiért ilyen hatásvadász irománnyal szúrta ki a szemünket... Akkor is ott van még a rendező, Elliott Lester, aki nagyjából minden hibát elkövet, amit egy frissen végzett rendező elkövetne első nagyjátékfilmjében, ráadásul mindezt úgy, hogy ő már tapasztalt rókának számít... Úgy saccolom, a film háromnegyede közeli felvétel, irdatlanul kicsi mélységélességgel (fokozva a drámai hatást), a játékidő kb. 80%-ban indokolatlanul magas hangerőre keverve szól a generikus, érfelvágósra írt aláfestőzene, és nagyjából 20-30 percnyi lassított felvétel lehet benne. ‘Ó, Schwarzie sétál az utcán? Lassítsuk le, mert attól drámai lesz! Hmm, még nem az igazi, bömböltessük alatta a lagymatag score-unkat, mert zene nélkül mit is érne az egész?”

Sajnos a hibát vétő légiforgalmi irányító bűnhődése sokkal hitelesebben van ábrázolva. Messze átélhetőbb az ő tragédiája, mint a Schwarzie-féle vonalé, ami elég furcsa, tekintve, hogy aki igazán megjárta, az mégiscsak a feleségét és terhes lányát elveszítő férfi volt. Maga az irányító egyébként a való életben állítólag nem mutatott megbánást a történtek miatt (igazából a filmben is balesetként, szerencsétlen véletlenek sorozataként van ábrázolva a tragédia). Utólag belegondolva: mennyivel izgalmasabb, több konfliktust szülő történet lehetett volna ebből, ha ezt megtartották volna, és nem kerítettek volna neki is egy családi drámát.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha az ő szála és a gyászoló apa szála végül összeér, de lényegesen jobb film lehetett volna az Utóhatásból, ha a fennmaradó 80 percben is megpróbál párhuzamokat vonni, nem csak két, egymástól teljesen elszeparáltan élő ember életét mutatja be. Ha már fikció, meg felturbózott dráma, akkor vihettek volna bele egy kis ötletet is. Így maradnak a hosszan kitartott melankolikus jelenetek, melyekben a legnagyobb pozitívum, hogy baromi szépen vannak fényképezve. Csavartan elmosódó háttér, a már említett kis mélységélesség, az egész filmet végigkísérő szürkés színárnyalatok... Szóval szép, na.