Adventure Time: Pirates of the Enchiridion - Kritika

Némely rajzfilmek egyszerűen fogyaszthatatlanok felnőtt fejjel és erről nem maguk az alkotások tehetnek, hanem az idő érlelte látásmód, minek okán néhány bugyuta karakter botladozása, illetve a gyermekfőnek szánt egyszerű tanulságok már nem bírnak értékkel. Mégis, időről időre akadnak olyan gyerekeknek szánt produktumok, amiket kedvvel fogyasztunk; az ok lehet az elképesztő képi humor, mint ahogy történt az Spongyabob esetében, a groteszk megközelítés, mint amilyen a Ren és Stimpy rajzfilmeké, de ugyanúgy lehet a zseniálisan összetett írásmód is, ami egyszerre szólít meg idősebbet és fiatalt egyaránt. Az Adventure Times, avagy „Kalandra fel!”, ez utóbbi kategóriába tartozik.

Nem meglepő hát, hogy az átütő televíziós siker után a Kalandra fel! felkérezkedett számítógépeink és konzoljaink merevlemezeire is. Legutóbb 2015-ben találkozhattunk velük egy közepesre sikerült klasszikus kalandjáték formájában (a mobiljátékok fölött most nagyvonalúan átsiklottam), de ez lesz az első alkalom, hogy Finn és Jake egy limitáltan nyitott világú szerepjáték lobogója alatt igyekszik meghódítani képernyőnket. Hogy milyen sikerrel, az mindjárt kiderül.

A történet menetrendszerűen elborult, ahogy az elvárható egy Adventure Time-játéktól. Az őrült események láncolatát egy bibliai méretű árvíz indítja el, amely elnyeli Ooo birodalmának majd minden szárazföldjét, kétségbeesett lakókat hagyva szerte a számtalan királyságban. A legkézenfekvőbb gyanúsított természetesen az örökkön hercegnőket hajkurászó Jégkirály – a töméntelen mennyiségű víz amúgy az ő uradalmának leolvadt jéghegyeiből származik –, ám ezúttal emberünk ártatlan, mi több, maga is áldozat. Eltűnt koronája okán hőspárosunk így kénytelen tovább nyomozni, mi pedig képtelen fordulatok, agyament karakterek és egy enyhén felvizezett kalózsztori hármasfogatában fogunk aggasztó mennyiségű agysejtet veszíteni.

A történet igazi csemege lesz a rajongóknak, hiszen felbukkan itt mindenki, akit a sorozatban megszerethettünk: Marceline és Zizgő (eredetiben BMO), Jégkirály és Prizma, illetve a hercegnők egész sora, sőt, még a megannyi színes királyság irritálóan bamba lakói – a nyalókák és banánok, gombák és puffancsok, de még a meglehetősen tahó, nagymama pusztító tündérek – is. Hasonlóképpen a helyszíneknek sem vagyunk szűkében, hiszen bejárhatjuk az ismert vidékek javát: a Cukorkirályságtól kezdve a Gonosz Földeken és a Gombakirályságon át a Tűzkirálysággal bezárólag majd' mindenhol megfordulunk. Mi több – még a sorozat minden epizódjában felbukkanó, húsvéti tojásként szolgáló csigát is meglelhetik a szemfülesebb játékosok egy achievement erejéig.

Már a felütésből nyilvánvalóvá válik, hogy nagy kalandnak nézünk elébe, amikor pedig Jake és Finn végre ráteszik kezüket egy kalózhajóra, valóban megnyílik a játéktér. S bár Skyrim, vagy Witcher méretű térképre nem szabad számítanunk, azért jó látni, hogyan érik egésszé és válik egy bejárható, egységes világgá a sorozatban csak az eseményforgácsok háttereként szolgáló helyszínek csokra. Hőseink a hajóval vándorolhatnak királyságból királyságba, jobbára a történet rajzolta lineáris utat követve, de akad azért egynéhány opcionális sziget is, ahol némi zsákmány, harc, meg esetleges mellékküldetés erejéig kiköthetünk.

Kis csapatunk eleinte a két barátból, Finnből és Jakeből áll, de a sztori előrehaladtával mások is csatlakoznak majd hozzájuk. Így kerül a partiba a komisz vámpírlány, Marceline és később a retro konzolokra emlékeztető Zizgő is, akik azon túl, hogy saját tudásukkal igyekeznek minket diadalra vinni, a felderítésben is fontos szerepet játszanak. Ugyanis minden hősünk egyéni képességekkel bír, amit a világban vándorolva foghatunk munkára. Finn például egy magaslatra hágva felfedi a rejtett kincseket, a gyurmaszerűen átváltozni képes csodakutya, Jake pedig sárga robogóvá lényegülve adhat lendületet kalandunknak, vagy megnyúlva juttathat fel minket megmászhatatlan dombhátakra. Marceline láthatatlansága az őrök elkerülésénél játszik szerepet, és ahhoz is csak ő elég erős, hogy leverje a leláncolt kincsesládákról a lakatot, Zizgő pedig elektromos berendezéseket és ajtókat képes megsokkolni, hogy azok működjenek. A hajón ülve is hasonló a helyzet… Finn kormányoz, Jake az uszadékkincseket szedi ki hatalmasra dagadó kezekkel, Marceline az ágyút kezeli, míg Zizgő radart játszik.

Ebből felsejlik az, hogy amíg össze nem áll a nagy csapat, a térkép egyes részei bizony lezárva maradnak előttünk, némileg limitálva mozgásszabadságunkat a kellő pillanatig. Na nem mintha maga a történet nem szólítana vissza minduntalan korábban már bejárt helyszínekre, nem is beszélve a meglehetősen ötlettelen, jobbára bizonyos számú dolog szétzúzására, vagy összegyűjtésére korlátozódó mellékküldetésekről.

Olykor arra kényszerülünk, hogy „kivallassunk” egy-egy karaktert, amit a játék egy roppant egyszerű „jó zsaru, rossz zsaru” rendszerrel reprezentál. Senki ne várjon irdatlan innovációt, a vallatott személy reakcióiból, illetve főhőseink összesúgásából illik kitalálni, hogy a pörgő tárcsán mikor melyik viselkedéssémánál kell megállítanunk a tűt. A gond akkor kezdődik, amikor a játék vége felé a logika és megfigyelés helyett egyre inkább a találgatásra kell hagyatkoznunk és hiba esetén kezdhetjük az egész kínos mizériát elölről, az olykor igen dagályossá váló beszélgetések elnyomásának luxusa nélkül. Mondanom sem kell, hogy alkalmasint mennyire frusztrálóvá válhat az élmény, de hála az égnek alig egy fél tucat alkalommal kell majd elviselnünk azt.

Nyilván nem is szerepjátékról lenne szó, ha kalandozásunk közben nem kellene harcolnunk unos-untalan, ellenfeleink pedig számosak és elszántak… bár komoly kihívást egyikük sem jelent. Fogunk pofozkodni Cukorkirályság renegát banánkalózaival, nagyirobbantó tündérkékkel, digitális kockákkal és még számos más agyament dologgal, olykor pedig igazi böhöm főellenfelek keverednek elénk a rajzfilmsorozat legszebb hagyományainak megfelelően. A csata maga a klasszikus japán szerepjátékok harcrendszerét idézi, azaz az ellenfelek felsorakoznak egymással szemben, és a kezdeményezésük sorrendjében megy az adok-kapok. Hőseink támadhatnak, használhatnak tárgyakat, vagy különleges képességeket (ha futja rá a nagy közös energiaszintből), esetleg gyúrhatnak mega-képességekre, amelyek töltődése különböző feltételekhez kötött (Finnek a kiosztott sebzéshez, Jakenek az elszenvedetthez és így tovább). Persze a leölt ellenfelek után tapasztalati pont és pénz jár, de furcsamód szintlépésünk csak képességeink felső határát tolja feljebb, magát a képességet súlyos pénzmagokkal fejleszthetjük az adott szint maximumáig.

A harc, mi több, az egész diétásra fogott szerepjátékrendszer roppantul hajaz a 2014-es South Park: The Stick of Truth-ra… ergo alig több ez, mint jelzésértékű keret egy szuper-hosszú rajzfilmepizód köré, s mint ilyen, egyetlen gyakorlottabb szerepjátékost sem fog próbára tenni. A játék egésze megoldható bármely tetszőlegesen kiválasztott különleges képesség használatával – holott a repertoár karakterenként kilenc skillből áll. A különböző italok és kristályok is rendre ott gyűltek a táskámban, talán az egy gyógyitalt leszámítva, mert nem volt olyan kihívás a játékban, ami szükségessé tette volna használatukat. Az ellenfelek nem okosak, nem trükköznek, nem próbálnak kombózni és úgy általában nem fognak nekünk meglepetést okozni, még akkor sem, ha valamivel magasabb szintűek, mint mi... ami azért nem gyakran fordul elő, mert a játék szintlimitje tíznél van meghúzva.

A küllemmel és a hangokkal semmi probléma nincsen, sőt, éppen olyan az élmény, mintha valamelyik rajzfilmepizódba csöppentünk volna: az eredeti, kicsit elnagyolt képi világ fogad minket, az eredeti hangszínészek szórakoztatnak vicces beszólásaikkal, az eredeti muzsika borzolja idegrendszerünket, mi több, még a hangeffektek is az eredetiek – apró ráadásként pedig ott vannak a hajóban énekelt faramuci kalózballadák, amiken rendre igen jól mulattam.

Technikai oldalról ellenben már voltak gondok. A játék néhol aggasztóan belassult, ha nem is túl gyakran (különösen a Cukorkirályságban éreztem ezt), a nyílt világú hajókázás közbeni töltések pedig egyenesen képregénnyé nyomorították az élményt pár tünékeny másodperc erejéig. A lassú és alkalmankénti indokolatlan töltések, mint amilyen a karakterlap megnyitásakor felbukkanó rövid töltőképernyő, illetve a csaták előtti töltés, picit hervasztó volt, ha nem is elviselhetetlen. Karaktereink hajlamosak a legkisebb kiszögelésben és szegletben elakadni, amit ugyan megold egy ugrás, de igazából ez pont egy mozdulattal több, mint amit a dolog érdemelne. Hasonlóan fura, amikor a főhősünk mögött uszályban nyomuló társak egyike úgy dönt, hogy ő belepottyan egy szakadékba, vagy lávatóba, amiért viszont minket „jutalmaz” a játék egy pár másodperces töltéssel. Szintén érdekes döntés, hogy karakterek közötti váltásnál a kamera a kiválasztott karakter aktuális pozíciójába ugrik, akkor is, ha a karakter még a híd túlsó végénél ténfereg… mondanom sem kell, milyen kellemetlen és olykor irányvesztésig zavaró megoldás ez.

Az Adventure Time: Pirates of the Enchiridion július 20-án jelenik meg PC, Nintendo Switch, Xbox One és PS4 platformokon. Mi a Sony konzolján teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.