A Setét Torony - Kritika

Vannak filmek, melyek azért készülnek sokáig, hogy megváltsák a világot, és vannak, melyek azért, mert az istennek se akarnak összeállni. És ez utóbbiak közül nem egy végül csak azért jut el a filmvászonig - sántán, ezer sebből vérezve -, hogy a készítők végre megszabaduljanak a nyűgjétől.

Bár ezt a stúdiók szeretik eltitkolni, az előjelek (és a bennfentesek) arra mutattak, hogy A Setét Torony is ilyen film lett, melynek már a fogantatása is problémás volt, a forgatásáról pedig olyan hírek terjengenek, hogy eredeti rendezőjét, Nikolaj Arcelt (Egy veszedelmes viszony) egyszerűen félreállították, hogy az általa összekutyult katyvaszból Ron Howard és Akiva Goldsman próbáljon filmre emlékeztető dolgot faragni.

Bármi is van a háttérben, a végeredmény végül egészen vállalható lett. Ugyanakkor pont az tett be neki, amitől már előzetesen is rosszat sejtettünk: a kegyetlenül megkurtított játékidő.

Stephen King 8 kötetes magnum opusa, egész életművének gerince egyszerűen nem összeegyeztethető egy alig másfél órás filmmel. Még úgy sem, hogy - bár rendes lezárást kapott - A Setét Torony igazából egy franchise-indító darab, amely vásznon és tévék képernyőjén egyaránt tovább folytatódhat (mindkét médiumra vannak tervek).

King csodálatosan összetett, sajátos törvényekkel és nyelvezettel bíró világot alkotott, amely legalább olyan hévvel ugrándozik a lét- és idősíkok között, mint amennyire a műfajok között. Hogy lehet ezt a (multi)világot, ezt a mítoszt, plusz karaktereket és történéseket belezsúfolni másfél órába?

Kizárólag slágvortosan - rosszabb esetben érdektelenséget, jelen esetben viszont égető hiányt maga mögött hagyva. Ugyanis van olyan jó ez a történet, érdekfeszítő ez a világ és érdekesek ezek a karakterek, hogy több időt, több odafigyelést is megérdemeltek volna.

A Setét Torony tartja egyben az univerzumot. Ez a misztikus építmény akadályozza meg, hogy a különböző létsíkok határai leomoljanak, és odakintről mindenféle démoni erők és ártó lények nyomuljanak be, hogy átvegyék az irányítást. Természetesen Walter, avagy a Fekete ruhás férfi (Matthew McConaughey) vezetésével, aki eme torony lerombolásán dolgozik különös sereglete élén, egy olyan adalékanyag felhasználásával, melyhez hasonlót utoljára egy Pixar-filmben láttunk.

A filmnek már az első percein kiütközik a zavarba ejtő ambíció - a néző ugyanis nem egészen érti, hol van, és mi ez az egész, és a dolgok csak innen kezdenek bonyolódni igazán: a Lostot is alaposan megidéző alaphelyzetből hirtelenjében napjaink New Yorkjában találjuk magunkat, ahol Jake, a zárkózott fiú (a remek Tom Taylor alakításában) a fenti történésekről álmodik rémeseket, rögzíti őket lázas szorgalommal rajzok formájában, és kénytelen emiatt pszichoterápiás kezelésre is járni.

Csak ő sejti, hogy létezik egy másik világ, csodák és veszélyek birodalma, és mire rádöbbensz, hogy a Végtelen történetet látod újra megelevenedni, Jake egy dimenziókapun keresztül már át is lép ebbe a világba, amely jobban megismerve úgy fest, mintha a világunk pusztulása után néhány ezer évvel egy újabb ipari forradalom indult volna el, hogy aztán megrekedjen egy Mad Max-i/vadnyugati fuldoklásban. Ambíció, emberek: AMBÍCIÓ!

És még csak kb. 15 perce tart a film. Jake hamarosan megismerkedik Gileádi Rolanddal (Idris Elba), akinek egy félperces flashback keretében bemutatott háttértörténetéből az derül ki, hogy az utolsó megmaradt Harcosként bosszúra szomjazva követi Waltert. Ketten együtt erednek hát a világpusztító gonosz nyomába...

Nehezen tudok túllendülni a megkurtított játékidőn: A Setét Torony műfaját tekintve leginkább egy ifjúsági kalandfilmhez hasonlítható, hisz javarészt Jake szemmagasságól követi a történéseket, ő a film központi szereplője, de ha megnézzük az utóbbi évtizedek legsikeresebb ifjúsági sorozatát, a Harry Potter-filmeket, hát egyik sem spórolt a játékidővel, így ezért kár volt lebecsülni a nézőket.

Persze, a megkurtított játékidő az alaposan megrövidített - mindössze 66 millió dolláros - költségvetéssel is kéz a kézben jár, de ahogy hőseink végigrohannak számos különböző helyszínen (melyek persze közel sincsenek olyan szinten megépítve, mint ahogy a blockbusterek esetében szokás), hogy mindenféle emberekkel és kreatúrákkal zavarjanak le egy-két mondatos vagy csörtés interakciókat, nem lehet nem arra gondolni, hogy ezek egy részének kihagyásával, mások kibővítésével mennyivel több narratív húst lehetett volna felpakolni a történet érdekes, de betegesen sovány vázára.

Kár a jó karakterekért, pontosabban azokért a karakterekért, melyekben ott pislákol annak lehetősége, hogy jók legyenek, ugyanis Elbának baromi jól áll a melankolikus hős figurája (hasonlót hozott a Lutherban is - csak több dühkitöréssel), mint ahogy McConaughey is izgalmasan ördögi (ahogy néha a szó szoros, legtöbbször viszont átvitt értelmében sütögeti a pecsenyéjét), és miközben számolgatod a különböző King-utalásokat, nem tudsz nem arra gondolni, hogy mint a regények, úgy ez a film is egy magnum opus lehetett volna - így csak olybá tűnik, mint egy talán soha meg nem valósuló sorozat pilotja.

A Setét Tornyot augusztus 3-tól játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.