A Nagy Fal - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

No, nem Hollywood kizárásával: A Nagy Falban nem csupán Matt Damon (no meg a Trónok harcából ismerős Pedro Pascal és Willem Dafoe) jelentette a kizárólagos álomgyári befolyást. A háttérben számos hollywoodi mesterember dolgozott azon, hogy a kínai értékek univerzálisan legyenek feltálalva (többek között a Zsivány Egyes forgatókönyvét is helyrepofozó Tony Gilroy). Ez pedig legalább annyit használt, mint amennyit ártott a produkciónak.

William Garin (Damon), a kalandor kis csapatával – köztük a spanyol Tovarral (Pascal) – azért érkezik Kínába, hogy megszerezze azt a fekete por névre hallgató fegyvert, amit felgyújtva akár tucatnyi ember életét is ki lehet oltani (értsd: a lőporra pályázik), ehelyett azonban egy gigantikus falba ütközik rajta masszív helyőrséggel. Valami elképesztő ellenség lehet a fal túloldalán, ha ilyen védelemre van szükség, és hamarosan ki is derül, hogy egy több ezer, talán millió szörnyből álló falka portyázik odaát, amely minden hatvan évben megpróbál áttörni a falon, hogy aztán lerohanhassa egész Kínát. William pont időben érkezik ahhoz, hogy akaratlanul is belecsöppenjen a gigantikus összecsapásba, melynek idővel kulcsfigurájává válik.

A hangsúly a „gigantikus”-on van, ugyanis a film legzajosabb pillanataiban mindkét oldalon ezrek feszülnek neki a rohamnak, és ugyan ennek prezentálása közben a számítógépek milliárdnyi pixelt köpnek ki magukból másodpercenként, a felvonultatott statisztéria is elismerésre méltó. Zhang Yimou rendezőé az érdem, aki filmjét is úgy rendezi, mint a 2008-as pekingi olimpiát, és nem lehet nem észrevenni, hogy a különböző színeket öltött seregek is hasonlóan gondosan megtervezett koreográfia mentén mozognak. Egy szó, mint száz: a háború káoszára ne is nagyon számítsatok.

Ez a film más szabályok szerint működik. Más, de azért elég ismerős univerzumban. A realitást amúgy se nagyon lehetne számon kérni egy olyan produkción, amiben egy szörnyinváziót légtornászokra emlékeztető, akrobatikus mozdulatok kíséretében repkedő harcoslányok próbálnak visszaverni. Jól sejted: a látvány és a koreográfia oltárán nem csupán a következetességet, de a hatékonyságot is feláldozták, ugyanakkor a hollywoodi befolyásnak hála a film nem hatolt olyan mélyre a kínai mondakörben, mint Yimou néhány korábbi rendezése: A Nagy Fal csupán kapargatja a wuxiák világát, azok varázslatosan idegen törvényeit, nagy formátumú hőseit és még az ennél nagyobb érzelmeit – egyértelműen látszik, hogy a film nem csupán a kínai piacra készült.

Ennek a szándéknak rendelik alá a karaktereket is, melyek inkább típusok, semmint figurák, és ugyan Matt Damon is úgy balettozik a harcok közepette, mint akinek mindig is Kínában lett volna a helye, biztos, ami biztos alapon kapcsolatot jelent a külvilággal: ő fogja a messzi földről jött néző kezét, és mutogatja körbe neki a háború művészetének távol-keleti módozatait. Közben Pascallal osztják hol egymást, hol az egysorosokat, hogy a popcorn mellett legyen min csámcsogni.

A háttérben némi jellembéli átalakulás is folydogál, habár mindez olyan felületesen, hogy egy-két címszóval el is intézhető. A film bő 100 perces játékidejétől nem is nagyon lehetne elvárni igazán eposzi történetet, jól megágyazott figurákat és szellemi vagy érzelmi mélységeket, és ez annak tükrében, hogy a Yimou-tól megszeretett lírikus melankólia is a partvonalra szorult, A Nagy Fal nem több egy látványban és közhelyekben tobzódó kalandfilmnél, melyet maximum az egzotikus helyszínválasztás – no meg a fantasy-körítés – emelhet ki valamelyest illékony zsánertársai közül.

A Nagy Falat 2017. január 5-től játsszák a magyar mozik.