A mumus - Kritika
Újszülöttnek minden rém új
A legújabb Stephen King-adaptációt, A mumust eredetileg streamingfilmnek szánták a Hulura, tehát nem moziba, de a mester azt mondta, amikor megmutatták neki, hogy hülyeség lenne nem nagyvászonra küldeni, olyan jól sikerült. Az első szakmai és kritikusi reakciók is rendkívül pozítívak voltak, hogy aztán kijózanodjunk kicsit az első, rendes kritikák után, melyek egy profi módon megvalósított középszerről árulkodtak. Nos, mi inkább ez utóbbiakkal értünk egyet.
Ha rossz leszel, jön a mumus! – Erről van szó
A mumus az egyik legkorábbi King-mű, az azonos című 1973-as novella adaptációja. Semmiképp sem szabályos adaptációra, hanem egy kreatív továbbgondolásra kell számítani, ugyanis a film ügyesen kapcsolódik az eredeti műhöz. A nem túl hosszú, nagyjából tíz oldalas történetben egy zavarodott családapa, Lester Billings keresi fel a pszichiátert, Dr. Harpert, akinek elmeséli a borzalmas sztorit, ahogyan sorra elveszítette kisgyermekeit, közben pedig fel-felsejlenek a házasság problémái és Billings nem éppen gyerekbarát személyisége. A hátborzongató csattanóval végződő novella olvasása közben felmerülhet a befogadóban, hogy vajon nem maga az apa-e a címszereplő mumus.
A filmváltozatban a mai trendeknek megfelelően egy tinédzserlány, Sadie Harper (Sophie Thatcher) kerül a centrumba, aki kistestvérével, Sawyerrel (Vivien Lyra Blair) és az édesapjával, a pszichológus Will-lel (Chris Messina) él együtt. A család az anya és a feleség elvesztését gyászolja, Sadie kiváltképp nem tudja túltenni magát ezen, szakember, de legalábbis egy jó apa segítségére lenne szüksége, ám ez utóbbit nem kapja meg, mert Will maga sem tudja feldolgozni a traumát. Egy napon egy furcsa páciens (David Dastmalchian) fut be Willhez, vérfagyasztó történetet mesél a pszichológusnak, és mondani sem kell, hogy ezt a több szempontból is felkavaró találkozást követően nem ajánlott a sötétben álomra hajtani a fejet a családi házban, különösen, ha olyan fiatalok vagyunk, mint Sawyer.
Kellemes borzongás – Ezért jó
Edzett horrorrajongóként leginkább Rob Savage rendezése miatt fogjuk élvezni A mumust. Savage két, formai értelemben roppant kreatív, a közösségi médiát és a kijelzőket ötletesen felhasználó horrorral, Az utolsó rítussal és a Dashcammel hívta fel magára a figyelmet. A direktor ennél a stúdiófilmnél sem adta alább, a fényekkel és a sötétséggel való játék elsőrangú A mumusban, természetesen szoros összefüggésben a szörnnyel és annak felvezetésével. Magát a monstrumot keveset látjuk, és higgyétek el, addig jó, mivel mint például a tavalyi Mosolyogjban, úgy itt sem megrázó vagy gyomorforgató a kinézete, tehát a tapasztalt horrorrajongók még talán ásítani is fognak rajta. Nem, A mumus erőssége az, amikor csak fényekkel, tükröződő felületekkel, ügyesen megválasztott kameraszögekkel érzékelteti Savage, hogy a rém lassan, de biztosan beférkőzik Harperékhez, meghódítja a családi házat. Éppen ezért is lesz hatásos az előzetesben is megvillantott jelenet, amelyben egy vörös, kocka formájú, vibráló lámpa kerül a centrumba. Ennek terápiás célja van ugyan a cselekmény szerint, ám a nyugtalanító vörös és a még inkább felkavaró, villódzó fény dominanciája miatt tudjuk jól, hogy csak újabb lelki sérülést fog okozni.
A mumus másik két nagy pozitívuma a főszereplő lányok párosa. Sophie Thatchert Az ördögűző-sorozatból, a Boba Fett könyvéből és a túlélős pszichothrillerből, a Yellowjacketsből ismerhetjük, és főleg utóbbiban tudott kibontakozni az egyik főhősként. Thatcher ezúttal is kihozza a maximumot Sadie kifejezetten érdekesen induló, azonosulásra tökéletesen alkalmas, bár tipikus Stephen King-i figurájából. Tulajdonképpen az ő drámája az egész cselekmény katalizátora, hiszen benne a legerősebb a gyász, a bánat, sőt a harag, ami ugyebár a sötét oldal kiszolgáltatottjává teszi az embert, ezt Yoda mester is megmondta. És ha már Star Wars: A mumus nagy pozitívuma a 10 éves Vivien Lyra Blair is Sawyer szerepében. Blair az Obi-Wan Kenobi kis Leiájaként megvillantotta tehetségét, itt pedig nagyon lazán játssza a kisiskolás, de talpraesett tesót, akit még ugyan az anya elvesztésénél jobban megérintenek lelkileg a zsigeri, pillanatnyi behatások, ám sokszor az ő gyermeki találékonysága segíti a csonka családot. Ezt a kettőséget, hogy Sawyer egyszerre tipikus, naiv kislány és kreatív, belevaló gyerek, tökéletesen megragadja Blair.
Ami felzabálja a lelket – Ezért nem jó
A mumus nálunk 16+-os, az USA-ban még R-kategóriát sem kapott, PG-13 lett, szóval a M3GAN-hoz hasonlóan "családbarát" horror, amellyel a tinik nekivághatnak a zsánernek. Ám egy idősebb fannak a kiszámítható, hirtelen sokkhatások, azaz jump scare-ek elég olcsó megoldásoknak fognak tűnni, ahogy a "valami van a sötét szekrényben" klisé és társai sem túl ijesztőek már, ha ledaráltunk tucatnyi kísértet- vagy démonfilmet. Bevalljuk, azért annyiban hatott ránk, hogy a vetítés estéjén kicsit megborzongtunk, amikor a ház egyik sötét szobája a szemünk elé került, de ennyi. Egyesek szerint 2022 meglepetéshorrorja, a Mosolyogj sem volt kicsit sem félelmetes, de abban azért a szörnykoncepció miatt mégis folyamatos volt a feszültség, hogy vajon nem ül-e ki rendellenes vigyor a főhősnő valamelyik ismerőse arcára. A mumusban a címbeli monstrum kezdettől kiszámítható, a Mosolyogj rémével ellentétben pontosan tudjuk, mikor támad, még az is könnyen kitalálható, hogyan lehetne elpusztítani. Ezzel összefüggésben pedig az elég suta finálénak legfeljebb az érzelmi töltete hatásos, azaz megható, egyébként ezerszer láttuk már korábbi klasszikusokban ezerszer jobban megvalósítva.
Továbbá a családi drámát sem vitték túlzásba az alkotók. Az eredeti Stephen King-novella egyszerűségében is elég frappánsan fel tudta vázolni a tipikus amerikai család, sőt a társadalom kritikáját. A filmváltozat bátortalanul parkolópályára állítja az apukát az első nagy fordulat után, ezt követően nem sok vizet zavar, pedig egészen érdekes dolgok is kibontakozhattak volna a lányok és Will kapcsolatából. Will ugyanis hiába profi pszichológus, lányai lelki traumájával nem tud mit kezdeni, ami miatt van egy jól érzékelhető távolság apja és gyermekei között. Ez azonban a horrorszál miatt ellaposodik, miként Sadie kezdetben drámai karaktere is más miatt marad érdekes. Szóval kihagyott ziccer a családi szál, közel sincs olyan jól összefésülve a horror a drámával, mint például az Az első részében. Az említett, felemásra sikerült finálét ugyan követi egy kis érzelmes levezetés, de ez az epilógus is feláldozza a családi drámát egy felesleges és hatásvadász, szintén ezerszer látott, elcsépelt klisé érdekében. Végül pedig az is hatalmas kihagyott ziccer, hogy bár erős a pszichológia és a lelkibetegség motívuma a filmben, egy-két enervált párbeszéden kívül nem játsszák ki az alkotók, hogy ezt a szörnyet esetlegesen csak a képzelet, a traumatizált elme szülte.
Beengedjük ezt a rémet a házba, azaz megéri a pénzét?
A mumus tipikusan egyszer nézhető alkotás. Ha Rob Savage fényjátéka nem lenne, talán még azt is állíthatnánk, hogy nyugodtan mehetett volna ez a film a Hulura, míg például a Préda sokkal inkább megérdemelte volna a nagyvásznat. Elsősorban azoknak ajánlott, akik vagy most kezdik az ismerkedést a zsánerrel, vagy szeretik a műfajt, de azért a nagy vadulásokat nem. Alapvetően azoknak sem okozhat csalódást, akik olvasták Stephen King eredetijét, mivel a film kreatív módon kapcsolódik hozzá, szerencsére nem papírízű adaptáció, tud sok újat mutatni a novellához képest. Viszont arra számítani kell, hogy ez azért nem ér fel a jobb King-filmekhez, mint az 1976-os Carrie, Stanley Kubrick Ragyogása vagy az Az első része: A mumust nemcsak újranézni nem akarjuk, hanem talán már a moziból kijőve el is felejtjük.
A mumus (The Boogeyman, 16 éven aluliak számára nem ajánlott!) 2023. június 1-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
