A martfűi rém - Kritika

"Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok" - hangzik el A martfűi rém egy dramaturgiailag fontos pillanatában, ami tökéletesen összefoglalja a film egyfajta esszenciáját. Sopsits Árpád legújabb műve a trailerek alapján ugyanis akár egy szimpla zsánerfilmnek is tűnhetne a szocializmus korszakának egyik legrettegettebb valós gyilkosáról, aki Szolnok megye déli településein támadott, erőszakolt és ölt meg különös kegyetlenséggel védtelen nőket. Ám a film ennél sokkal, de sokkal több.

Hiába no, A hetedik kör és a Torzók rendezője nem tudta megtagadni dokumentumfilmes múltját és a 60-as évek iránti vonzalmát, ezért a martfűi rémként ismert Kovács Péter (Hajduk Károly hidegrázós alakításában) teherautó-vezető portréjának megrajzolásából egy társadalompolitikai pszichothriller kerekedik ki. A bizonyítottan négy nővel végző (de ennél valószínűleg több áldozata volt) kéjgyilkos tettei mellett két, ugyanolyan hangsúlyos, fikciós elemekkel megtűzdelt történetszál indul útjának a rendkívül nyomasztó végkifejlet felé. Az egyik a magyar bűnüldözés egyik legnagyobb szakmai hibáját járja körül, ugyanis az első gyilkosságot követően tévesen egy ártatlan férfit, Kirják Jánost (Jászberényi Gábor) ítélték életfogytiglanra, amit azután a gyilkos újra felbukkanását követően kétségbeesetten próbáltak ilyen-olyan módon eltusolni az érintettek, a másik pedig Kirják a fegyházban eltöltött 11 esztendejének brutális krónikája.

A martfűi rém tehát nem egy kiemelkedő intellektussal bíró rendőri csapat és a gonosztevő macska-egér harcát mutatja be, már csak azért sem, mert a jó oldal képviselői vagy kiégett, cinikus alkoholisták (Anger Zsolt), vagy pedig olyan alakok, akik a kádári hatalom kiszolgálását, a saját társaikról írt jelentéseket és a szakmai előmenetelüket fontosabbnak tartják annál, minthogy kézre kerítsék a valódi tettest. A fiatal és személyes tragédia lángja által fűtött ügyésznek (Bárnai Péter), aki tényleg megpróbálja megfejteni, hogy ki állhat az egyre szaporodó támadások és gyilkosságok mögött, pedig rendre magasabb rendű érdekek kötik gúzsba a kezét.

Jellemzően magyaros az egész, és itt most nem a szó pejoratív értelmében gondolom, hanem az akkori társadalmi és politikai viszonyok tükrében. Ahol a sorozatgyilkos szálnál majdhogynem nagyobb hangsúlyt kapnak a háttérben zajló játszmák, politikai és hatalmi érdekek, amiknek még az igazságszolgáltatásnál is messzebb nyúlnak ragadós csápjaik. Hihetetlenül érdekes, ahogy a nyomozók és feletteseik évekig tehetetlenül szemlélik Kovács mészárlását a „legvidámabb barakkban”, ahol mint tudjuk, olyan nincs, hogy egy sorozatgyilkos halomra öli a dolgozó nőket.

Külön dicséret illeti Szabó Gábor operatőr precízen megkomponált képeit, amik ugyan vizuálisan nem mindig izgalmasak, sőt, néhol kicsit esetlenek (gondolok itt elsősorban a gyilkos támadásaira), de tökéletesen átüt rajtuk a 60-as évek minden tekintetben dohos, áporodott légköre, és a prűd hatalom által elnyomott, frusztrációkba forduló szexuális vágyak fülledtsége. Amit egyébként rendre sokkolóan szakítanak szét a nyers erőszak képei, A martfűi rém ugyanis nem finomkodik ennek ábrázolását illetően, és bár explicite valójában keveset mutat meg, de azt mégis hatásosan teszi, és talán csak a folyóból kihúzott, felpüffedt, szétrohadt női holttesteken való kéjes elidőzésen érződik csak, hogy a stáb a maszkmester portfóliójának feldobásához is szeretett volna hozzájárulni egy kicsit.

Ugyanez nem mondható el sajnos a zenéről, amely néhol zavaróan tolakodó, így Moldvai Márk dallamai nemhogy fokozzák az élményt, hanem egyenesen rombolják a hatást. Egy éjszakai jelenetben például az ügyész főhős egy biciklin tekerve próbál bizonyosságot szerezni arról, hogy a gyilkos odaérhetett-e egy adott helyre viszonylag rövid időn belül, ehhez pedig olyan grandiózus, nagyzenekari kíséretet kapunk, hogy a zene és a kép kontrasztja egyszerűen mosolygásra készteti az embert. És lehet, hogy csak az én botfülem hallotta, de mintha egy visszatérő téma John Carpenter Halloweenjének klimpírozását idézte volna nagyon finoman, ami valahogy nagyon nem illett bele a miliőbe.

Ezek az apróságok, csakúgy, mint a zömében gyengécske mellékszereplők nem rontanak nagyon sokat az élményen, az egy fokkal zavaróbb, hogy összességében A martfűi rém inkább a korrajzban és hangulatában erős. A nyirkos 60-as évek tökéletesen belengi az amúgy közepesen izgalmas sztorit, hiszen Sopsitsnak nem minden esetben sikerül teljesen kiegyensúlyozni a három történetszálat, így néha le-leül a cselekmény és a feszültség is. A majdnem kétórás játékidőből bizony lehetett volna faragni, főként a börtönben senyvedő Kirják húgának kissé céltalan, és végül lezáratlan szálának megnyirbálásával, vagy mondjuk az olyan logikátlan jelenetek kidobásával, mint amikor Kovács meglátogatja a fegyházban a helyette ülő, és rá feltűnően hasonlító Kirjákot. Értem a súlyát, a szándékát a szituációnak, ám a tetteit mindenáron megúszni akaró Kovács profiljába egyáltalán nem illik bele egy ilyen kockázatos helyzet bevállalása.

A film 2016. november 10-től látható a magyar mozikban.