A ház, amit Jack épített - Kritika

Cikkünk a nyugalom megzavarására alkalmas sorokat tartalmaz, valamint a történésekbe is belemegy, szóval csak óvatosan...

Lars von Triertől megszokhattuk már, hogy mindig olyan filmeket csinál, melyek alaposan megosztják a közönség véleményét. Cannes-ba tehát hét év után tért vissza, ugyanis a sajtó által agyoncsámcsogott, és többször visszaköpött „náci vagyok” beszólása után eddig persona non grata volt a világ egyik legjelentősebb fesztiválján. A Rablóhal és a Vad vágyak egykori sztárja, a női szívek még ma is hihetetlenül sármos megdobogtatója, Matt Dillon kísérte el most útjára: hiszen őt láthatjuk hihetetlen erős alakítással a szadista tömeggyilkos Jack szerepében, aki végül hullákból épít házat egy fagyasztókamrában – innét is a film címe.

Tény, hogy mind a sajtó-, mind a gálavetítéseken legalább száz ember biztos kivonult a teremből: volt, akit egy szétloccsantott fejű kisgyerek zavart a leginkább, és volt, akit az egyik női áldozat „levágott” melle (melyből aztán Jack igazán szép pénztárcát készített, még a papírpénz is elfért benne, nemcsak az apró). Többen azon a jeleneten akadtak ki, melyben egy Jack gyerekkorára visszaemlékező jelenetben hősünk egyszerűen megcsonkít egy kiskacsát. (A tegnapelőtti sajtónapon Lars von Trier megnyugtatott, a madárnak nem esett bántódása.)

A nézők reakciója egyértelműen Kim Ki-duk Piétájára emlékeztet: az emberek a harmadik ujjlevágás-lábkifacsarás kombónál már rohantak is ki a teremből, anélkül, hogy belegondoltak volna az erőszak miértjébe. Míg a dél-koreai rendezőnél az erőszak a Bibliából is ismeretes anyai szeretettel áll ellentétpárban, addig von Trier a művészettel állítja párhuzamba a sok ölést, csonkítást és vérengzést. A tömeggyilkos olyan, mint egy művész: önző és elviselhetetlen (ezt a jó öreg Larsról is szokták mondani alkotótársai), ugyanakkor munkájában kitartó és perfekcionista. Jack a hullákról fényképeket készít, mintha mesterművek lennének, és ha nem elégedett az eredménnyel, még a helyszínre is visszamegy akár, hogy egy jobb pozícióban vagy ideálisabb megvilágításban beállítva újra lefotózza azokat. Tetteinek súlyát és veszélyét mintha egyáltalán nem érzékelné, számára az alkotás, ergo gyilkolás és csonkítás tökélye az, ami számít.

Bár a filmből egyértelművé válik, hogy Jack jóval többet is ölt, mint amit A ház amit Jack épített pentagonális, úgynevezett incidensre osztott struktúrájában bemutat, igazából „csupán” öt bűncselekményt látunk, melyek ugyanakkor a leglényegesebbeknek bizonyultak Jack életében. Az első esetben az Uma Thurman által nagyszerűen alakított nő Jack segítségére szorul. Egy egyszerű kerékcsere is nehéz lehet, ha nincs meg hozzá a megfelelő szerszám, így a nő Jacket kéri meg - pontosabban követeli tőle -, hogy furikázza a legközelebbi műhely és az autója között. Thurman karaktere annyit locsog feleslegesen, hogy lehet, mi is legszívesebben fejbe vágnánk egy kerékemelővel, ahogy azt Jack meg is teszi, ráadásul lehet, hogy ő az, aki hősünk fülébe ülteti a bogarat a sorozatgyilkosokról, és, hogy milyen veszélyes is beülni egy nőnek egy idegen autójába.

Innentől pedig beindul a gépezet: egyre több hulla kerül Jack privát fagyasztókamrájába, a további négy incidens pedig fontos életelemeket is kölcsönöz a gyilkosságoknak: család, szerelem, házépítés... Már rögtön a második gyilkosság-szegmensben pedig arra is rájövünk, hogy főhősünk bizony kényszerbeteg, úgynevezett OCD-s. Nemcsak, hogy kényszeresen gyilkol, hanem kényszeresen takarít is. A második gyilkosságnál, amikor egy nemrég megözvegyült középkorú nőt saját otthonában végez ki, majdnem lebukik azért, mert állandóan kényszerképzetei támadnak, hogy valamilyen eldugott helyen (egy festmény mögött, vagy éppen egy székláb alatt) nem takarította el az oda se kerülhető vérfoltot, és többször is visszamegy ezt ellenőrizni, és újra felmosni ott, ahol már többször is felsuvickolta a padlót.

Bár ez egy igencsak szórakoztató jelenetszekvencia, az egyik legszomorúbb és a legszemélyesebb is egyben, hiszen von Trier saját bevallása szerint is kényszerbeteg. Ezek a kényszeres gondolatok, cselekedetek pedig olyan mértékű szorongást idéznek elő a betegben, hogy az borzasztóan szenved ettől: és noha a néző nyilván nem kezdi és nem is tudja sajnálni Jacket, mégis furcsán megindító ez a személyes adalék von Trier részéről, aki maga is azt nyilatkozta, hogy a forgatást az ő részére két dolog nehezítette meg: az alkohol és a szorongás.

Von Trier a konkrét cselekedetekre épülő jelenetek mellett ebben a filmjében is fontosnak tartja a narrációt, melyet párbeszédként élünk meg a műben. Jack egy úgynevezett Verge-dzsel (Bruno Ganz) beszélget a jelenetek között, és festmények vagy éppen épületek elemzésével próbál még több koherenciát adni a filmnek. Verge, avagy Vergiliusz egyértelmű utalás Dante Isteni színjátékára, melyben az ókori római poéta vezeti körbe a Pokolban a költőt, vagyis a művészt, jelen filmben a Dillon által megszemélyesített Jacket. Ganzot egyébként a film legvégéig sohasem látjuk: csak a hangját halljuk, ahogy nemcsak a cselekmény fonalaiban és a film gondolat-áramában vezeti tehát előre Jacket, hanem egyfajta lelkiismeretként is értelmezni lehet őt. Mindemellett von Trier saját meghurcoltatására is reagál a filmben: nemcsak azzal, hogy korábbi filmjeiből is idéz pár képkocka erejéig, hanem előhozza a harmadik birodalmi német építész, Speer műveit, és a koncentrációs borzalmak szörnyűségére utalva valójában kikéri magának azt, hogy ő náci lenne. Ezzel is csak azt húzza alá, hogy Jack története mellett ott van egy kényszerbeteg, alkoholfüggőségben is szenvedő művész, aki ugyanolyan ember mint mi, és ugyanúgy bántja egy hét éves kitiltás Cannes-ból és az előzetes meghurcoltatás, mint ahogy az másokat is megviselne.

Matt Dillon úgy nyilatkozott a filmről, hogy ez volt az egyik legkeményebb munka az életében, de megérte, mert nagyon elégedett az eredménnyel. Ez így is van: von Trier erős és magabiztos alakítást hozott ki belőle, mely egy percre sem válik unalmassá, mindig friss és energetikus. És bár a film két és fél órája nem éppen rövid élmény - a témához és annak brutalitásához mérten sem, mégsem válik sohasem unalmassá, feltéve, hogy az ember nyitottan és érdeklődően áll hozzá, és megérti, hogy a sorozatgyilkos megbánást nélkülöző tettei mögött valójában egy filmművész gyarlósága rejtőzik.

A ház, amit Jack épített a tervek szerint november 29-től látható a magyar mozikban. Tudósítónk a Cannes-i Filmfesztivál keretében látta a filmet. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.