Szeánsz Velencében - Kritika
Poirot megkísértése
Kenneth Branagh nem kisebb tervvel állt elő mint hogy a Gyilkosság az Orient Expresszennel megkezdett, a Halál a Nílusonnal folytatott sort egy egész filmes "krimiverzummá" bővítse, amelyben egyszer talán feltűnik Agatha Christie másik ikonikus nyomozója, Miss Marple is. Egyelőre azonban a Branagh által megformált Hercule Poirot-é a reflektorfény, aki a Szeánsz Velencében cselekménye során a horrorral kerül kapcsolatba. Ez a kapcsolat pedig kifejezetten gyümölcsöző.
Velence megkísért – Erről van szó
Branagh ezúttal Christie horrorral kacérkodó művét, a Halloween és halált dolgozta fel a korábbiaknál sokkal szabadabban. Halloween és mindenszentek fordulóján játszódik a cselekmény a festői szépségű és misztikus olasz városban, Velencében. Poirot már visszavonultan él, inkább csak kertészkedik, azonban egy nap régi barátja, Ariadne Oliver (Tina Frey) egy különleges halloweeni bulira invitálja egy gazdag család régi palazzójába, ahol az estét egy szellemidézés zárja. A megidézett (?) szellem a tulaj, Rowena (Kelly Reilly) lányáé, Aliciáé (Rowan Robinson), aki szerelmi bánatában megőrült és kivetette magát az ablakon. Ariadne célja, hogy meggyőzze Poirot-t: a természetfeletti márpedig létezik. A nyomozónak meg éppen ennek ellenkezője a feltett szándéka, de amúgy lesz más dolga is, mert a szeánsz éjszakáján, illetve éjjelén felszaporodnak a hullák. Tényleg egy túlvilági erő munkálkodna a háttérben? Gyanúsított mindenesetre több is van: túlvilági és evilági egyaránt.
Nagyon szellemes – Ezért jó
A Szeánsz Velencébennek már az előzetesei is arról árulkodtak, hogy Kenneth Branagh filmje ezúttal több lesz egyszerű kriminél, bár kétségtelen, hogy a Halál a Nílusonnak is volt néhány hátborzongató jelenete. Branagh most viszont a témát és a kísérteties velencei helyszínt kihasználva örömmel és szabadon hódolhatott a horror zsánerének. Ez nagyon is jót tett a filmnek, mivel nézése közben nemcsak azon gondolkodunk, hogy ki lehet a gyilkos, hanem azon is, hogy valóban meg meri-e lépni az alkotó, hogy behozza a természetfelettit a történetbe, vagy csak a bolondját járatja velünk. Ha a trailerek alapján azt gondoljuk, hogy a horrorral való kacérkodás csak olcsó húzás, akkor tévedünk, mert a szimpla átverésnél azért trükkösebb a megoldás. Az első fordulat persze majdnem beigazolja feltevésünket, majdnem csalódást okoz a film, de szerencsére csak majdnem. Azaz Branagh szinte végig megtartja a szellemes játékot, amit fel lehet fogni olcsó vásári mutatványként is, de mi örömmel adtuk át magunkat az izgalmaknak és a bizonytalanságnak.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Velence és az ódon, gazdag rezidencia, a palazzo mennyire telitalálat mint fő helyszín. A Gyilkosság az Orient Expresszen és a Halál a Níluson is érdekes tereket vonultattak fel, de túlságosan is szabadon mozoghattak ezekben a szereplők a velencei rezidenciához képest. Itt, a zárt szituációban Branagh minden ismert trükköt és eszközt bevet – eldurranó villanykörték, kontrasztos megvilágítás, cudar időjárás, klausztrofób belsők és nyomasztó, arctorzító nagylátószögű felvételek – hogy az egykoron talán fényes és fényűző palota rendkívül nyomasztó, valóban kísérteties helyszínné váljon, ahol felsejlik bennünk és a szereplőkben is a misztikus múlt, legyen szó az időben igen közeli második világháború traumáiról vagy a régebbi korokról. Ezzel együtt pedig a sztori ismét csavaros, sőt még Poirot karakterét is sikerül kicsit mozgásba hozni dramaturgiai értelemben: azért nem annyira, mint az előző részben, amelyben feltárult a háborús fiatalkora.
Csak szemfényvesztés – Ezért nem jó
Poirot karaktere természetesen elsősorban annak függvényében jön mozgásba, hogy maga is elbizonytalanodik kicsit, neki is felül kell vizsgálnia a materialista világnézetét, miszerint nincs természetfeletti, mindenre van racionális magyarázat. Ezt leszámítva a nyomozó a régi, ugyanaz az arrogáns és néha mulattatóan ellenszenves egydimenziós figura, mint volt. Branagh kicsit visszafogottabb ezúttal, annyira nem telepszik rá az egója a filmre, mint a korábbi epizódokban, de azért a Szeánsz Velencében sem viszi túlzásba a többi szereplő karakterrajzát. Mindenkinek van egy-egy rövid jelenete, amelyben kitárhatja szívét-lelkét és a Szomszédok módjára elsorolhatja, mit gondol a gyilkosságokról. Ám a sztorinak mennie kell előre, így sokkal jobban, behatóbban senkit nem ismerünk meg, ezért alig lehet kötődni a történet szereplőihez. Még Jamie Dornan háborúban traumatizált orvosának a kisfia, a Jude Hill által remekül eljátszott Leopold a legérdekesebb mind közül, neki van egy igen megható jelenete a cselekmény konklúziójában.
Továbbá amellett sem mehetünk el, hogy bár Kenneth Branagh szépen építgeti a horrorral ölelkező krimisztorit, ám a végére csak megbicsaklik, a nagy leleplezés utáni történések összecsapottak, a főbűnös sztorijának a végkifejlete már-már nevetségesen bugyuta lett sajnos. Emellett Branagh túl későn engedi el a nézőt, a kelleténél legalább két jelenettel tovább tart a film. De legalább tudtunkra adja a nyilvánvalót: jöhet a következő Agatha Christie-adaptáció.
Elmenjünk erre a szeánszra, avagy megéri a pénzét?
Ha bírtuk a Kenneth Branagh-féle dús bajszú Poirot-t az eddig látott két filmben, akkor a Szeánsz Velencében sem fog csalódást okozni. Sőt, még egy nagy újítást is kapunk a színész-rendezőtől a horror zsánere formájában, a kísérethorror unásig ismert kliséi most kifejezetten jót tesznek a kriminek. Mondhatni a krimi és a szellemfilm közhelyei jótékony hatással vannak egymásra. Azért persze mély karakterrajzokra és fejben sokáig velünk maradó történetre ezúttal sem szabad számítani, de a Szeánsz Velencében elődeihez hasonlóan üdítő színfolt a szuperhősök és akciósztárok által uralt fősodorban.
A Szeánsz Velencében (A Haunting in Venice, 16 éven aluliak számára nem ajánlott!) 2023. szeptember 14-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.
