A fehér király - Kritika

A Fehér király két rendezője, Jorg Tittel és Alex Helfrecht házaspár, amely részükről bizonyos fokig szimbiotikus alkotói folyamatot feltételez. Fogták Dragomán György díjakkal elhalmozott, a Ceausescu rezsim hermetikusan elzárt kommunista rémvilágáról szóló könyvét, és egyrészt visszafejtették alapjaira, másrészt áthelyezték térbeli, időbeli dimenzióit: a főszereplő tizenkét éves srácnak egy dekonkretizált, jövőbeli diktatúrában kell túlélnie azokat a kegyetlenségeket, amelyeket a hatalom bitorlói szenvtelenül rádobálnak. Az állami berendezkedés az ötvenes évek komcsi-agrár rendszerét idézi (mi is ilyenek voltunk, bár szerettünk volna iparnagyhatalom lenni). Nem más, mint egy beszolgáltatásra meg TSZ-ekre alapuló, a hamis közösségi ideált mindenek fölé helyező, az egyén jogait, vágyait csizmasarokkal taposó jéghideg barakk.

Mivel az alapvetés ennyire sztálinista, hiába 12 éves a főhős, ebből az egészből nem lesz a veszélyes szituációkat és a korhatárt cinikusan kerülgető Young Adult meskete - nem, A fehér király története egy gyermek szemszögéből végigvitt orwelli fejlődéstörténet, amelyben természetesen a rendszer szolgáltatja a személyiségformáló impulzusokat.

Nem csoda hát, hogy hősünk, Djata (Lorenzo Allchurch) személyiségében és tetteiben közelebb jár Orwell Winston Smithéhez, mint Katniss Evergreenhez. Míg Winston Smithnek a gondolatrendőrséggel és a Nagy Testvérrel kellett zöld ágra vergődnie, addig Djata ellenségei jóval kézzelfoghatóbbak, hihetőbbek, ami elsősorban abból következik, hogy míg Orwell klasszikus regényében egy hipotézist visz végig, addig Dragomán a saját bőrén tapasztalta meg, milyen felnőni egy kíméletlen, már-már szürreális diktatúrában.

Djata kínzói a primitív gonoszság mindennapos megtestesülései, olyanok, akikbe mi magunk is belefuthatunk, akiket az ilyen rendszer szinte természetes módon kitermel, és akik igazán az efféle társadalmi berendezkedésben virágzanak ki. Semmit sem élveznek jobban, mint hogy basáskodásuk, kegyetlenkedéseik felett az állam, amelyet jelen esetben a Fehér király gigászi szobra szimbolizál, szemet huny ebben az állandóan a késő nyarat idéző világban. Az operatőri munka mintha mindenáron nosztalgiát akarna bennünk kelteni valami olyasmi iránt, amiben semmi melegség nincsen - ezzel leplezve le a nosztalgia mindenkor hamis természetét.

Djatának és az anyjának (a szenzációs Agyness Deyn) tehát ebben a mozgalmi filmes falanszterben kell túlélnie - de nem azt túlélnie, hiszen remény a rendszertől való megszabadulásra nincs. Ennek reményét már a film elején elveszik tőle, mikor az apjának nyoma vész. Ezzel Djata egész élete alaphangot kap, saját életének bizonytalanságának, a pusztulás lehetőségének mindenkori halk zúgását. Djata személyiségének filmbéli fejlődése egyrészt ébredés: politikai szempontból, illetve a világ valódi természetére való ráeszmélés. Az ártatlanság a reménnyel együtt hal meg benne ebben a kíméletlen filmben, és mikor az egyéni megváltás lehetősége pislákolni kezd, az sem lesz hosszú távú. Sajnos a forgatókönyv a legfontosabb helyeken bukja el annak lehetőségét, hogy valami valóban maradandót mondjon, a történetszálak elvarrása, hatásos befejezése nem igazán megy.

A szereplőgárda meggyőzően alakít. Allchurch némi nehézségek árán, de elviszi a hátán a filmet. Agyness Deyn elképesztően, már már katartikusan jó. Jonathan Pryce és Fiona Shaw, Djata nagyszüleinek szerepében igyekeznek őt lekörözni, és majdnem sikerül is nekik - de csak majdnem. Ők ketten hátborzongató meggyőződéssel hozzák a hithű, megingathatatlan, vonalas párttagokat, akik a nejüket okolják a fiuk bukásáért. Mikor azt kérdezzük magunktól, egy társadalom hogyan juthat el egy bizonyos mélypontra, a válasz az ilyen emberekből vezethető le.

A fehér királyt március 9-től játsszák a magyar mozik.