7 vérfagyasztó nap - Kritika

A film nyitó képsorában félkörbe állított székeken fekete-fehér ruhába öltözött táncosok ülnek a színpadon, aztán némi világzenei felhangú, de hagyományos zsidó zenei elemeket is tartalmazó aláfestésre táncolni kezdenek, majd az egyikük, egy vörös hajú lány a földre zuhan. Na, gondoltuk, ez a színtiszta művészet, de vajon mi a póklábat jelent? Hogy áldozatot kell hoznunk? Hogy sebezhetőek vagyunk, vagy azt, hogy az ember mindig magára marad a legvégén? Vagy mindez Izrael állam metaforája? Mint utóbb kiderült, kissé pragmatikusabb módon a jelenet arról (is) szólt, hogy a táncosnő pasija a Sayeret Matkal tagja, azé az izraeli elitkommandóé, amely kiszabadította az Entebbében őrzött túszokat.

Merthogy 1976 nyarán két nyugatnémet és két palesztin terrorista eltérítette az Air France Párizsból Tel Avivba tartó járatát, ami Líbia érintésével az ugandai Entebbébe repült, ahol több további palesztin mellett az ország hírhedt diktátora, a megalomániás, kiszámíthatatlan Idi Amin várta őket katonáival. Az eltérítők más terroristák szabadon bocsátását követelték, ám az izraeli kormány az ilyesmibe sosem egyezhetett bele. Egyetlen járható útként így hát maradt az Izraeltől 4.000 kilométerre lévő reptér lerohanása és a túszok erőszakos kiszabadítása.

Egy ilyen sztorihoz papíron remek rendező a művészi körítésű kommandós filmek specialistája, a brazil José Padilha (Elit halálosztók, Narcos), aki meglepően kevés időt és energiát szán magára az akcióra, amiből így számos részlet ki is marad. Mentségére szóljon, hogy a túszszabadítást eddig háromszor filmesítették meg, így ő valami teljesen másra koncentrál: a két, magukat forradalmárnak képzelő németre. A férfi (Daniel Brühl) és a nő (Rosamund Pike), akik a géprablást lebonyolították, de akiket palesztinok Entebbében gyakorlatilag félreállították, valami zavaros extrém kommunista világmegváltó ideológiában hisznek, de nem biztos, hogy képesek embert ölni, ahogy azt a filmben mások vagy féltucatszor ki is mondják.

Az ő valóban izgalmas morális dilemmájuk adja a film magját – ölhet-e egy német a világháború után zsidókat úgy, hogy attól még nem lesz náci? –, miközben megismerjük az izraeli kabinet saját dilemmáját is, amit a pragmatikus Yitzhak Rabin miniszterelnök (Lior Ashkenazi) és a keményvonalas védelmi miniszter, Simon Peres (Eddie Marsan) különböző álláspontja képvisel.

És ott van még az elején megemlített, ábrándos tekintetű katona és a nyafogó barátnője, de az már egy olyan gyenge szál a táncelőadással együtt, amiből csak a valóban hatásos zene ér valamit. Vagyis Padilha jó úton járt, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a nagyobb összefüggéseket és némi személyes drámát is mellékeljen a jól kitalált, sokszor valóban erős alaptörténethez, ezért aztán enyhén felvizezte az összképet. Így a 7 vérfagyasztó nap nem lett a következő München, ahogy a két film költségvetését, a bennük szereplő sztárok számát és „fajsúlyát” sem lehet összehasonlítani. És Padilha, aki a végén, biztos, ami biztos alapon újra megmutatja a szimbólumként funkcionáló táncosokat, sem egy Spielberg, ezt ne felejtsük el.

A 7 vérfagyasztó nap május 10-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.