Sosem voltál itt - Kritika

Az emberi elme a filmművészet egyik leginkább izgalmas, természetéből adódóan örökösen feltáratlan területe, ahová alkotóként csak akkor érdemes tévednünk, ha határozottan mondani is kívánunk valamit. Lynne Ramsay már Beszélnünk kell Kevinről című munkájával világossá tette, hogy aggasztóan jól ismeri a tudat legsötétebb zugait, a hat éves hiátust követően elkészült Sosem voltál itt pedig, ha lehet, még mélyebbre rántja nézőjét a feneketlen sötétségbe, miközben két szubzsáner stílusjegyeit is magán hordozza, de egyik sorba sem áll be igazán.

Külsőségeiben a Bosszúvágy által kitaposott ösvényen haladó, sorozatgyártásban készülő akciófilmeket idézi meg, melyben egy hallgatag, általában egykor a seregben szolgált marcona férfi igyekszik a maga könyörtelen és brutális módszereivel jobb hellyé tenni a rothadó világot. Szellemiségében pedig olyan alkotásokat juttathat eszünkbe, mint a Drive vagy a Taxisofőr, ahol egy instabil elme cselekszik hasonlóan, miután igazságérzete úgy diktálja, hogy ne legyen képes tovább eltűrni maga körül a társadalom minden pórusából áramló förtelmet.

A Joaquin Phoenix által életre keltett Joe azonban egyik csoporttal sem vállal teljes sorsközösséget. A Liam Neeson vagy Denzel Washington nevével fémjelzett társasággal szemben nem lapul egy több tucatnyi útlevelet, valutát és fegyverarzenált rejtő bőrönd az ágya alatt, ahogy azt sem hajlandó mímelni, hogy igazságosztó tevékenysége nem pusztítja el teljesen a lelkét. A Drive hallgatag Sofőrje vagy Travis Bickle már annál nagyobb közös keresztmetszetet képez vele, hatalmas különbség azonban, hogy Joe esetében a külső szemlélő szerepe nem opció.

Ramsay korábbi munkáihoz hasonlóan ezúttal sem a dialógusok segítenek bennünket a leginkább abban, hogy megértsük, mi zajlik Joe fejében. Helyette időnként embert próbáló vizuális megoldásokkal éri el a film, hogy felfogjuk végre, a pokoli traumák elől előremenekülő, megsebezett elmében semmi romantikus nincs. A gyermekkori emlékek és háborús élmények egyetlen, kitartott pillanattá sűrűsödnek, ahonnan nézve az eldalolt ABC, a zöld színű savanyú cukor, a véráztatta kalapács és a haldokló áldozattal való közös éneklés valóban lehetnek ugyanazon világ részei.

Joe sötét múltját csak villanások sejtetik, és jelenéről is csak annyit tudunk, amennyit feltétlenül szükséges - demens édesanyját ápolja, öngyilkos gondolatok kínozzák és különböző megbízásokat vállal el, melyek teljesítésekor nem rest bemocskolni a kezét. Misszióját nem az anyagiak, kizárólag a moralitás ívére fűzi fel, ám amikor egy befolyásos szenátor szexrabszolgaként tartott fiatal lányát igyekszik kiszabadítani, homok kerül a gépezetbe. És ez az a pont, ahol a Sosem voltál itt egyértelművé teszi, hogy a saját útját járja.

A hollywoodi filmgyártás receptkönyvéből dolgozik ugyan, de ebben a kötetben összeragadtak az oldalak - a feszültség beszorul a bordák közé, az oldalt, amin az elégtétel szó szerepel, kitépték a szótárból, elvégre a világ nem arról híres, hogy az egyén igazságához görbül. Joe kálváriája pokolian nehéz és végtelenül keserű alkotás, ami vizuális megoldásaival és Jonny Greenwood mindig zseniális zenéjével, zörejeivel is taszítja a nézőt. Mintha azt üzenné, ne fogyasztani, inkább megérteni és megérezni próbáljuk - ha így teszünk, meghálálja magát.

A Sosem voltál itt május 17-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.