Xenoblade Chronicles 2 - Kritika

A Switch idei utolsó nagy dobása a Wii korszakban indult útjára. A Xenoblade első része jött, látott, és győzött és nem csak a Wii, de az év legjobb JRPG-jeként vonult be a történelemkönyvekbe. A sikereknek köszönhetően a Monolith a WiiU kudarca ellenére elkészítette a folytatást, ami teljesen új világával és koncepciójával megosztotta a széria rajongóit, akik hozzám hasonlóan tűkön ülve várták a Xenoblade Chronicles Switch-változatát, ami a bemutatók és az eddig kiszivárgott információk alapján visszatért a gyökerekhez.

A játék főhőse Rex, egy haldokló világ lakója és egy felhők feletti világban él. A mélyben egy roncsokkal teli végtelen tenger húzódik, melyből titánok emelkednek ki. Ezek az ősi lények biztosítják a lakók számára a védelmet. A nagyobbak hátán városok, a kisebbeken apróbb falvak épültek fel menedéket nyújtva. Ebben az elveszett és kétségbeesett világban próbál érvényesülni Rex, aki afféle kincsvadászként merül a fellegek alá eladható kacatok után kutatva. A hétköznapi rutint egy kecsegtető ajánlat bontja meg, és ahogy az már csak lenni szokott, az évszázadok óta elsüllyedt hajó felkutatására induló kincsvadászat váratlan fordulatokat hoz. A fedélzeten ugyanis egy lányra, Pyrára bukkanunk, majd drámai fordulatokat követően fenekestül felfordul az életünk. A Pyra és Rex között kialakuló kötelék ugyanis sokkal többről szól, mint aminek látszik.

Pyra ugyanis nem ember, hanem egy kristályokból teremtett fegyver, amit a játékban Blade-nek hívnak. Ezekkel a szerzetekkel ugyanis képesek vagyunk összeolvadni és képességeit kihasználva együtt fejlődni és harcolni. Kalandjaink során először egyedül, később csapatban küzdhetünk. Karaktereinkhez Bladeket köthetünk és ezek képességei fogják meghatározni varázslatainkat és a használható fegyvereink kombinációját is. Fontos, hogy karakterenként maximum három Bladet rendelhetünk hőseinkhez, így a megfelelő rendszer összeállítása nagy hatással lesz az összecsapások kimenetelére. A Xenoblade Chronicles 2 harcrendszere elsőre bonyolultnak tűnhet, a trailerekben látott, a képernyőt teljes egészében beborító infótenger azonban megtévesztő lehet.

A Xeno 2-ben ugyanis karakterünket valós időben mozgatjuk, de a támadáshoz szükséges parancsot elég egyszer kiadnunk. Karakterünk ekkor automatikusan elkezdi püfölni az ellent, nekünk csak arra kell figyelni, hogy támadásait elkerülve a lehető legideálisabb pozícióba kerülve kaszaboljunk és a feltöltődő képességeinket a megfelelő pillanatban egyetlen gombnyomással - és némi QTE-t követően - elsüssük. Ezek alaphelyzetben tűz varázslatok és azok kombinációi, egy-két extra csapás, valamint az ellenfelekből kirántható potionök képessége. Társaink egyébként eközben maguktól küzdenek, figyelnünk csak arra kell, hogy speciális képességük használatához a megfelelő pillanatban mi adjuk ki a parancsot. Ennek a mechanizmusnak köszönhetően a küzdelmek alatt folyamatosan lesznek tennivalóink és a rendszer egyszerűsége ellenére a komplexitás érzetének illúziójában irányíthatjuk karaktereinket.

A Xeno készítői nagy mágusok, hiszen míg az amúgy komplexnek tűnő harcrendszer egy tökéletesen átlátható és egyszerűen kezelhető szisztéma, addig a fejlődési rendszert sikerült alaposan megbonyolítani. A csaták során megszerzett XP-ből szintet léphetünk, ami mellett oda kell figyelnünk az Artok, valamint a Skillek fejlesztésére is. Az elsőhöz WP-re, míg utóbbihoz SP-re lesz szükségünk, ám ezek lényegében csak passzív bónuszok formájában erősítik karakterünket. Természetesen Blade-jeink is tápolódnak a harcok során. Hála istennek a szintlépés itt automatikusan zajlik, pontosabban a skillfa kibontásához kihívások teljesítésén keresztül vezet az út. Ez így papíron egyszerűen hangzik, de a játék során azért képes elveszni benne az ember és WP-k ide, SP-k oda, azt az érzést, amelyet karaktereink felvértezése okozna azt nem tudják pótolni. A Xeno 2-ben ugyanis nincsenek páncélok, azok szerepét a táskánkba pakolható cuccok veszik át. Ezek a kiegészítők azonban (a játék első 40 órájában) nem sok bónuszt adnak a karakterekhez.

Mindezektől függetlenül maga a fejlődés- és a harcrendszer jól működik, és igazán élvezetes csatákban vehetnek részt azok, akik szeretnék felgöngyölíteni a Xeno 2 történetét. A keresett, Elysium nevű hely eléréséhez alsó hangon 60 órát kell beleölni a játékba ahhoz, hogy a stáblista felgördüljön a TV vagy a Switch kijelzőjén. A hosszú és rögös út több órás átvezető mozikon, megannyi fő- és mellékküldetésen és időigényes tápoláson keresztül vezet. A sztori cserébe lebilincselő, a karakterek kémiája pedig jól működik, egyedül a sokszor vontatott cutscenek azok, amik néha indokolatlanul hosszú, 20-25 percesre játékidejükkel borzalmasan lelassítják a haladást. A történetmeséléssel egyébként nem lenne gond, ha kicsit feszesebbre lennének vágva a jelenetek, mert akkor az események sok esetben nem unalomba fulladó monologizálásban merülnének ki.

Maga a „nyitott” világ - csakúgy, mint a széria eddigi darabjaiban - azonban zseniálisra és hatalmasra sikeredett. A megvalósításba egymástól homlokegyenest különböző világok, a szabadon bejárható területek elvarázsolják a játékost, így minden hibája ellenére valahogy nagyon nehéz abbahagyni a játékot, mely sajnos képtelen volt felnőni a legendás első részhez. A fő küldetések érdekesek, de a mellékküldetések totálisan érdektelenre sikeredtek. A játék zenéje fantasztikus, a grafikus dizájn azonban nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését. A harcrendszer komplexnek tűnik, de a felszín alatt azért látjuk, hogy mindez csak álca: a csaták nagyszerűek, de mivel sokszor tápolásra kényszerülünk, egy idő után nagyon repetitívvé válnak. Emellett a játékmenet is néha annyira archaikusnak hat, hogy azt még a legőrültebb JRPG-fanatikusoknak se lesz könnyű megemészteni.

A Xenoblade Chronicles 2 kizárólag Nintendo Switchre jelent meg december 1-én. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.