TOPLISTA: A 10 legrémületesebb antiutópia - A Mátrixtól az atomháború utáni új kőkorszakig

Alex Garland új filmjében, a Polgárháborúban az amerikai társadalmat megosztó, riasztó politikai-ideológiai feszültségből kiindulva szörnyű víziót vázol fel egy zsarnoki elnök miatt kettészakadt, fegyveres konfliktus által sújtott USA-ról. A Polgárháború is jó példa arra, hogy az antiutópiák annál kegyetlenebbek, minél inkább a mi valóságunkban gyökereznek. Madách Imrétől Az ember tragédiájának falanszteri színe, Aldous Huxley Szép új világa, George Orwell 1984-e és Ray Bradbury 451° Fahrenheitje a disztópiák irodalmi alapművei, amelyeket filmek és sorozatok formájában is feldolgoztak már. Garland alkotása apropóján többek között ezekből állítottuk össze listánkat, amelyben az igen félelmetes negatív utópiáktól haladunk a legrémisztőbb jövőképig.

A kultúrmisszió jegyében igyekeztünk élőszereplős és animációs sztorikat, az ismertek mellett (ma már talán) kevésbé ismert alkotásokat összeszedni, kerülve a nagyon nyilvánvaló és (túl) sokat emlegetett példákat, mint a Mad Max-filmek, a Terminátorok vagy a The Walking Dead.

10. Műanyag égbolt (2023)

Listánkat egy magyar filmmel kezdjük: Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor Műanyag égboltjának a különlegessége, hogy karaktereit az őket megszólaltató színészekről (Szamosi Zsófia, Keresztes Tamás, Hegedűs D. Géza stb.), lerongyolódott helyszíneit felismerhető magyar városokról, így Budapestről mintázták. A sztori szerint a 22. században az emberek hatalmas kupolák alatt élnek, mert növények híján odakint elviselhetetlen sivataggá vált minden, a Duna medrében már víz sincs. Az emberiség túlélése, vagyis az oxigéntermelés végett ötvenéves korától mindenkinek kötelessége feladni életét és bevonulni, hogy egy speciális mag segítségével tulajdonképpen fává változtassák.

9. 451° Fahrenheit (Fahrenheit 451, 1966)

Bradbury regényének a legjobb adaptációját François Truffaut rendezte meg. A regény és a film egyaránt a hidegháború idején keletkezett, amikor egyrészt a Nyugat rettegett a kommunista diktatúra előretörésétől, másrészt az amerikai és a nyugat-európai fiatalok is úgy érezték, hogy a jóléti államokat elnyomó rendszerek kezdik felváltani. Ezért is vonultak utcára tüntetni a hatvanas években, sokan hibásan azt feltételezve, hogy Mao kínai példája ideális állam. Holott a kulturális forradalom – amelynek őrületét híven bemutatja a nemrég a Netflixen debütált A 3-test-probléma – keretében hadjáratot indítottak az értelmiség és bizonyos könyvek ellen. A 451° Fahrenheit is hasonló disztópiát vázol fel, csak Nyugaton.

A sztori szerint az egyszerűen csak Rendszernek nevezett elnyomó rezsim betiltotta a könyveket és az olvasást, és ha valakinél mégis találnak regényt vagy bármilyen tudományos és filozófiai szöveget, azt azonnal elégetik a rendfenntartók, a "tűzoltók" (a fordításban: "tűzemberek"), a "deviáns" egyént pedig megbüntetik. A történet hőse is egy ilyen tűzoltó, aki egy darabig nem kételkedik a rendszerben, de egy balul elsült intézkedés hatására értelmezni kezdi mindazt, amit pusztán kötelességből el kell olvasnia, sőt később egy lázadó csoport tagjává válik. A 451° Fahrenheit ma is aktuális tanmese, ami híven bemutatja a diktatúrák egyik legfontosabb törekvését, hogy a tudást és a gondolkodást uralják.

8. 1984 (Nineteen Eighty-Four, 1984)

A 451° Fahrenheit párdarabja Orwell klasszikusának stílusosan 1984-ben bemutatott feldolgozása. Míg a Truffaut-film egy úgynevezett paternalista diktatúrát, azaz emberbutító jóléti elnyomást mutat be, addig az 1984-ben már egyértelműen a sztálini vagy hitleri kemény diktatúrát idéző zsarnokság csapja arcon a nézőt. Folyamatosan hadban áll a szuperállam, Óceánia, amelyben megvalósult az egyenlőség eszméje: a vezetőket kivéve mindenki egyaránt elnyomásban, szürkeségben és szegénységben él. A Nagy Testvér ugye mindent lát, az embereket még a saját lakásukban is megfigyelés alatt tartja, a Gondolatrendőrség pedig beviszi és ellátja a baját mindazoknak, akikben akár csak a lázadás szikráját is felfedezni vélik. Persze a rezsim gondoskodik róla, hogy ne őt, hanem a kötelező nagygyűléseken kivetítőkön mutogatott külső és belső ellenségeket gyűlölje a nyomorgó társadalom.

Egy ilyen rezsimben esélye sem lenne az olyan lázadóknak, mint az orwelli V mint vérbosszú Guy Fawkes-maszkos hőse, hát még a John Hurt által játszott átlagembernek, aki csak annyiban érezheti magát kivételesnek, amennyiben megismeri a szerelmet, ami némi színt visz szürke és rövid életébe. Ezért is olyan riasztó az 1984, mert átéljük a karakterek tehetetlenségét, nem utolsósorban sok motívumában ráismerhetünk némelyik mai politikai rendszerre. Elég csak a Párt jelmondatát ízlelgetni: "A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő."

7. Battle Royale (Batoru rovajaru, 2000)

A diktatúrák olykor kegyetlen játékokat űznek, azaz vérre menő küzdelmeket rendeznek a "kenyeret és cirkuszt" és az "oszd meg és uralkodj" szellemében. Ilyen disztópiát vázol fel a Logan futása, az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Stephen King-adaptáció, a Menekülő ember, sőt Az éhezők viadala-filmsorozat és a The Purge-széria is. Ám ennek a sztorinak a legkegyetlenebb változata a japán Battle Royale, amelyet Fukaszaku Kindzsi rendezett Takami Kósun azonos című regénye alapján.

Ugyan a könyv ebben az esetben fényévekkel jobb, mint a véres és brutális akciójelenetek füzéréből álló film, de a történet lényegét sikerült megragadnia. A William Golding klasszikusa, A Legyek Ura által ihletett és Az éhezők viadalára egyértelműen ható Battle Royale disztópiájában egy távoli szigetre viszik el a középiskolás kamaszokat, ahol kapnak fegyvereket, a "játék" szabálya pedig az, hogy végül csak egy maradhat. Ha egy napig nem hal meg senki, a nyakörvük felrobban, így mindenki meghal. Inkább a könyv, semmint a film mutatja be igen fájdalmasan, hogyan fordítja egymás ellen akár a barátokat is az elnyomó rezsim, illetve hogyan válik ártatlan, elvileg jólelkű és civilizált egyénekből vérszomjas és vadállati gyilkos a túlélőtortúra során.

6. Fekete tükör, (Black Mirror, 2011–)

Az antológia sorozat, a Fekete tükör kezdettől inkább a szatíra eszközeivel, tehát fekete humorral mutat be olyan technológiákat és jövőképeket, amelyek valamilyen módon kizsákmányolják az egyént és korlátozzák a szabadságát. Rögtön az első évadban ilyen a Tizenötmillió jutalom című epizód, amelyben sporttal kell digitális fizetőeszközt termelni, a negyedik szezonból a USS Callister, amelyben egy őrült tudós egy Star Trek-szerű virtuális valóságban ejti foglyul és kényszeríti egy sztori eljátszására áldozatait vagy a hatodik évadból a Joan szörnyű, amelyben egy globális streamingszolgáltató engedély nélkül csinál sorozatot a hősnő életéből. A legkegyetlenebb viszont talán az Akasszuk fel a DJ-t című részben kibontakozó disztópia.

A negyedik évad kérdéses epizódjában ugyanis egy látszólag jóléti rendszerben egy okoseszköz segít az embereknek társat találni. Ez kikalkulálja, hogy a két ember mennyire illik össze, ennek megfelelően határozza meg, mennyi időt tölthetnek együtt. A főhősök bár egymásra találnak, de a kegyetlen algoritmus szerint mégis el kell válniuk. Az Akasszuk fel a DJ-t ugyan túlgondolt, végső fordulatával szükségtelenül idézőjelbe teszi ezt a disztópiát, de addig elég riasztó jóslat egy lehetséges jövőről, amelyben a digitális eszközökön keresztül a rendszer ilyen szinten belenyúl az emberek privátszférájába.

5. A szolgálólány meséje, 1. évad (The Handmaid's Tale, 2017)

A Fekete tükörben a rendszer belemászik az ember legintimebb dolgaiba, A szolgálólány meséjében viszont már a testét is szó szerint uralja. A Margaret Atwood regénye alapján Elizabeth Moss főszereplésével készült sorozat első szezonja tulajdonképpen rímel Alex Garland filmjére, mert ebben is lezajlik egy új polgárháború az USA-ban, a fasisztoid rendszer pedig győzelmet arat. A betegségek és a környezetszennyezés miatt vészesen csökkenő népesség problémáját a totalitárius rezsim, Gilead szélsőséges módon kezeli, a nőket "tenyészállatoknak" tekinti. Azaz megfosztva őket szinte minden joguktól csak egyetlen célt jelöl ki számukra: hogy befogadják az egészséges hímivarsejteket és gyerekeket szüljenek.

A "deviánsokat", például a leszbikusokat, ellenzékieket vagy szimplán a kicsapongó életet élőket egyenesen rabszolgasorba kényszerítik, ők a címszereplők, akik az elitet szolgálják szó szerint a testükkel és a lelkükkel. Mindez költői vagy feminista túlzásnak tűnik, de a gileadi kemény diktatúra nagyon is a mi valóságunkban gyökerezik, hiszen nemcsak Amerikában, hanem Európában is egymásnak feszült a két szemben álló oldal az abortusz kérdésében, azaz hogy a nőnek joga van-e eldönteni, kihordja-e a testében és világra hozza-e a gyermeket, még ha az erőszakból fogant is. Kényes, bonyolult kérdés, de egyes szélsőséges reakcióik A szolgálólány meséje elnyomó rendszere felé mutatnak.

4. A halott ember levelei (Piszma mjortvogo cseloveka, 1986)

A rendszerváltás előtt, a hidegháborús korszakban különösen felkapott téma volt a nukleáris katasztrófa, mivel valós veszélyként élt a köztudatban, elég csak az 1983-as krízisre, az Abel Archer 83-ra gondolni, amikor a NATO gyakorlatából kis híján atomháború lett. Erre reflektált számos film, köztük a szovjet A halott ember levelei, amelyet a Sztalker írója, Borisz Sztrugackij és Vjacseszlav Rybakov ellenzéki sci-fi szerző (személye miatt egy darabig el sem készülhetett ez az alkotás) jegyeznek forgatókönyvírókként a rendezővel, Konsztyantin Lopusanszkijjal együtt. A halott ember levelei Andrej Tarkovszkij Sztalkerjéhez hasonlóan komor és filozofikus, de annál sokkal kegyetlenebb világot mutat be.

Az atomháború után a felszín szinte élhetetlen a sugárzás miatt, és a rendőrállam karhatalmától is tarthatnak azok, akik a pokoli utcákra merészkednek. Értelmiségi hőseink egy múzeum alagsorában húzzák meg magukat, az emberi történelem végéről beszélgetnek, miközben a könyveket már csak begyújtásra használják, mivel minden elveszítette az értelmét, többen pedig amúgy is haldokolnak a sugárzás okozta és egyéb betegségek miatt. Az biztos, hogy A halott ember levelei lehoz az életről, éppen ezért súlyos figyelmeztetés ma is az összes politikusnak, aki az atomfegyverek bevetésével fenyegetőzik. De legalább nyújt némi reményt, méghozzá az új nemzedék, a cselekmény során feltűnő, a professzorhős által megmentett és pacifista szellemben nevelt gyerekek képében.

3. Animátrix: A második reneszánsz 1–2. (The Second Renaissance Part 1–2, 2003)

Korunkban felkapott téma és sok vita tárgya a mesterséges intelligencia, amelynek veszélyeire nemrég a Terminátor rendezője, James Cameron is figyelmeztetett. A Terminátort mintegy továbbgondolva a Wachowski testvérek Mátrixjában is az emberiséget leigázó MI a főgonosz, ami a virtuális valóság segítségével élő energiaforrásként tartja rabságban az embereket. De valóban a gépek a gonoszak? A Mátrixhoz kapcsolódó japán-amerikai animációs szkeccsfilm, az Animátrix A második reneszánsz című sztorija szerint nem. A horrorisztikus bibliai teremtéstörténetként elmesélt példázat szerint az ember volt az, aki először istent játszott, gondolkodó, sőt érző lényeket alkotott a saját képére, viszont eldobható eszközökként kezelte őket.

Ebből logikusan következett a robotok önvédelme, az emberi csőcselék szélsőséges reakciója, majd a gépek lázadása és háborúja, amelynek során az emberek talán örökre eltakarták a Napot, a robotok pedig biológiai fegyvert vetettek be. Végül az MI aratott pürrhoszi győzelmet, azaz rá kellett jönnie, hogy az ember mint energiaforrás nélkül a gép sem maradhat életben. Így született meg a virtuális valóság és a disztópia, amelyben a Föld egykori urai már csak örök álomban vegetáló bioelemek vagy legfeljebb föld alatt bujkáló túlélők. A második reneszánsz tanmese a jövő nemzedéke számára is, ami majd tényleg az intelligens androidokkal kell, hogy együtt éljen. Rajtuk múlik, hogy megvalósul-e a Mátrix disztópiája vagy inkább egy szebb jövő.

2. A majmok bolygója 1–2. (Planet of the Apes, 1968; Beneath the Planet of the Apes, 1970)

A majmok bolygója franchise legújabb epizódja, A birodalom már abban a korszakban játszódik, amelyben a Charlton Heston főszereplésével készült eredeti feldolgozás, vagyis az ember primitív lénnyé züllött, a bolygót az intelligens majmok uralják. Ez nagy meglepetés volt az 1968-as filmben, mivel Pierre Boulle alapregényében a hős valóban egy idegen planétára téved, és mint Tim Burton adaptációjában, csak a sztori végén derül ki, hogy a Földön is átvették az uralmat a csimpánzok és a gorillák. Ám sem Burtonnél, sem pedig az új filmekben nem atomháború okozta a civilizáció összeomlását, ez mintegy exkluzív az 1968-as feldolgozásban. Heston hőse két évezredet ugrott előre az időben, majd hazatért, de rá kellett döbbennie, hogy New Yorkból csak a Szabadság-szobor tengerparti homokból kiálló romja maradt, mert a nukleáris csapások elpusztították a civilizációt.

Vagy mégsem? A sokkal gyengébb, de bizonyos szempontból mégis izgalmas folytatásban az új főhős szembesül egy, a majmokénál még szörnyűbb közösséggel: a New York-i metró összeolvadt kövei között eljut egy templomba, ahol telepatikus képességű őrült emberi szektára bukkan, amelynek tagjai magukon hordozzák ősiek sebeit, mintha az ő arcuk is a nukleáris pusztításban égett volna össze. És ami a legborzalmasabb: egy megmaradt atombombát imádnak istenükként, mely végül a Föld teljes megsemmisülését okozza a végtelenül pesszimista fináléban. A parabola fél évszázaddal ezelőtt világos volt a mozinézők számára, avagy a világot is ilyen "bombaimádók" uralják, akik már nem ismernek se istent, se embert, csak a rombolást, az ellenség megsemmisítése a céljuk bármi áron.

1. Fonalak (Threads, 1984)

A majmok bolygója 1–2-ben az elnyomó majmok miatt a kiszolgáltatott ember egy idő után inkább áldozatnak tűnik. A BBC dokumentarista stílusban megvalósított, nagy hatású sci-fijében, a Fonalakban viszont nincs ilyen külső ellenség, valamint alkotói a közeljövőt mutatják be 2003-ig bezárólag, több ezer megatonnányi atomcsapás után. A brit disztópia hitelesen ábrázolja az apokalipszist és annak utóhatását, kitérve minden kegyetlen stációjára az azonnal porrá váló utca emberétől a nem elégséges saját menedékeikben megbúvó, sugárbetegségben lassan elrothadó civileken és a nukleáris télen át az új kőkorszakig. Albert Einsteinnek tulajdonítják a következő mondatot, és bár nem egészen így hangzott, de találóan jellemzi a Fonalak kegyetlen sztoriját: "Azt nem tudom, milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, de azt tudom, hogy a negyediket már botokkal és kövekkel fogják."

Ebben a filmben nem is az atomcsapás a legkegyetlenebb, hanem az, hogy miután a civilizáció összeomlik, az ember nem tud talpra állni. Eleinte a túlélők próbálkoznak olyan módszerekkel, mint a The Walking Dead hősei, hogy középkori technológiákkal újraindítják a termelést, de ez kudarcba fullad a terméketlenné vált föld okán. Így az ember kenyérért és egyéb alapszükségletekért öl, mint a vadállat, és vadállati módon is szaporodik. Persze minek? A sugárzás és a radioaktív por miatt drasztikusan csökken az átlagéletkor, mert az egyént már magzat korában káros hatások érik. A Fonalak sokkolóbb, mint egy belezős horror, mivel ma nézve is tudjuk, hogy akármikor megvalósulhat a benne felvázolt disztópia. 2003-ban, a Fonalak utolsóként taglalt évében mi még megúsztuk, de idén és jövőre is meg fogjuk? A "forró" nemzetközi helyzetet elnézve izzadhat a tenyerünk.

---

Szerintünk ezek a legkegyetlenebb, legfélelmetesebb disztópiák a filmek és sorozatok világában. De tekintve, hogy több ezer, ha nem több tízezer témába vágó alkotás készült a mozgókép 130 éve során, biztos van olyan, ami szerintetek méltatlan módon lemaradt a listáról. Szóval osszátok meg velünk kommentben, titeket mely antiutópiák taglóztak le!