Thelma - Kritika

Az emberiséget évszázadokon, évezredeken át háborúk, éhezés és járványok tizedelték, és bár úgy tűnhet, hogy békeidőket élünk, a nyugati embernek egy egészen új, és mégis ősi fenyegetéssel kell szembenéznie: önmagával. Joachim Trier norvég rendező ugyanúgy az elfojtott, dobozba zárt és a tudatalatti sötét pincéjében elrejtett érzelmekről készített filmet, mint Jorgosz Lantimosz, ám míg az Egy szent szarvas meggyilkolásában hősünk a bűntudat okozta gyötrelmeitől menekül, addig Thelmát saját érzései, szexualitása és különbözősége hajszolja egy sötét töréspontig.

A képzavar indokolt, hiszen miközben Thelma felismeri, hogy nem ért egyet a szülei által sulykolt világképpel és értékrenddel, a néző számára egyre világosabbá válik, hogy a korlátok nem csak a lányt védték a környezetétől, de a környezetét is tőle. Thelma ugyanis nem hétköznapi lány, különleges képességeire pedig a rengeteg új inger ijesztően gyorsan rávilágít, amivel a film kilép a klasszikus dráma keretei közül, és misztikus, ám mindvégig relatíve földhözragadt vizekre evez. Éppen ezért bár legalább annyira a Nyers, mint az Engedj be! szellemi örököse, utóbbi ligájában játszik inkább.

Nem csak ismérveiben, minőségében is egy lapon említhető Tomas Alfredson zseniális alkotásával. A skandináv drámákra jellemző jéghideg, fojtogató atmoszféra ezúttal is főszerepet kap, ám Trier talán érzékenyebb, súlyosabb témákat érint, és még ha nem is viszi végig minden gondolatát, bátran foglal állást az elfojtott szexualitás, a másság okán családból, társadalomból való kirekesztettségtől való infernális rettegés tematikájában. Thelma és Anja egymásra találásának minden momentumát átjárja a tiltott gyümölcsbe harapás érzése; nincs nála édesebb, de rettegünk, hogy a torkunkon akad.

Szakrális képekben nem csak átvitt értelemben bővelkedik a film, ám legtöbbször nem éri be stílusosan elhelyezett finom utalásokkal, sokszor megdöbbentően frissen ábrázolja a biblikus elemeket. Kiváló példa erre a film egyik érzelmi csúcspontja, amikor Thelma egy házibulin önkívületi állapotba kerül, és a kísértő kígyó is megjelenik vízióiban. A film vizuális megoldásai számtalan hátborzongató pillanatot okoznak, a gyönyörű operatőri munka és az olyan retinába égő képek, mint az ablaküvegbe ragadt hajszálak vagy a fejtetőre állt úszómedence rengeteget hozzátesznek az élményhez.

A rendkívül egyenletesen építkező film éppen csak a feszült finálét követően botlik meg. Az utolsó percekben az addig leginkább csak fenyegető árnyékként a főhősre boruló vallás szerepe hirtelen más megvilágításba kerül, a váltásig és a végkifejletig vezető út azonban elbírt volna még néhány percnyi játékidőt. Mindez azonban keveset von le az élményből, Joachim Trier filmje bámulatos precizitással, nagyszerű színészek tolmácsolásában mesél el egy örök érvényű történetet az elfojtásoktól szorongó emberi pszichéről, ami talán sosem volt még ennyire aktuális.

A Thelma január 18-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.