A pápa ördögűzője - Kritika
Vicces atyák, humortalan démonok
William Friedkin 1973-as klasszikusa, Az ördögűző egy egész alműfajt teremtett a démonhorrorokon belül, és több oka – például az amerikaiak máig erős hite a gonosz létezésében és a megszállottságban – is van annak, hogy nagyjából a 2000-es évek közepétől, Scott Derrickson sikert aratott Ördögűzés Emily Rose üdvéért című filmjétől kezdve sorra érkeznek a mozi- és streamingfilmek a témában. Csak idén tavasszal három releváns alkotás is debütált, a 13 ördögűzés és a Godless: The Eastfield Exorcism mellett a Russell Crowe főszereplésével készült A pápa ördögűzője. De vajon mi újat tud mutatni ez Friedkin 1973-as alapművéhez, illetve a kortárs, hullámzó színvonalú filmekhez képest? Nem sokat, nagyjából magát Crowe-t és szerethető karakterét, de ez pont elég az üdvösséghez.
Disznólkodó és humortalan démonok – Erről van szó
Mint sok más démonhorror – köztük a Távozz tőlem, Sátán! vagy a Démonok között-trilógia –, úgy A pápa ördögűzője is valós történéseken, illetve valóban létezett személy feljegyzésein alapszik. A 2016-ban elhunyt olasz Gabriele Amorth (őt játssza Crowe) tényleg hivatásos ördögűző pap volt, aki több könyvben is beszámolt élményeiről. Julius Avery (Szamaritánus) horrorja az Egy ördögűző feljegyzéseit és a Róma ördögűzőjének újabb tapasztalatait fikciósítja.
A nyolcvanas években játszódó cselekmény egy vicces rituáléval indul: a tökös Amorth atya egy olasz kis faluban egy megszállott fiatalemberből egy disznóba csalja át a démont. Módszerének híre megy a Vatikánban, ahol az ördögűzést eleve nem jó szemmel néző bizottság megfeddi Gabriele-t, akinek csak két szerencséje van. Egyrészt a Szentatya (Franco Nero) a főnöke, másrészt Spanyolországból, egy felújítás alatt álló régi apátságból jelentés érkezik, ahol egy amerikai kisfiú, Henry (Peter DeSouza-Feighoney) terrorizálja édesanyját, Juliát (Alex Essoe) és nővérét, Amyt (Laurel Marsden), gyanús, hogy démon szállta meg. Ezért Amorth a helyszínre siet, ahol a fiatal, zöldfülű, de lelkes Esquibel atya (Daniel Zovatto) személyében segítőtársra lel. Szüksége is lesz rá, mert a családtagok hite gyenge, a gonosz pedig minden korábbinál erősebb és még humorérzéke sincs.
Isteni színjáték – Ezért jó
A pápa ördögűzője két hatalmas pozitívuma Crowe Amorth atyája és az ifjú titán, Peter DeSouza-Feighoney megszállott Henryje. Crowe le sem tagadhatná, hogy mennyire élvezte ezt a tőle talán szokatlan szerepet, nagy átéléssel és energiával, remekül játssza a címszereplő papot, aki egyszerre kisszerű, tiszteletet parancsoló és drámai karakter, bizonyos szempontból Clint Eastwood lázadó, laza és cinikus zsarujának, Piszkos Harry rokona. Amorth fárasztó, de szórakoztató viccekkel támad a cselekmény során, ezekkel még DeSouza-Feighoney démonjának is az agyára megy. Önmagában komikus látványt nyújt, ahogy a nagydarab Crowe fekete reverendában, fehér bukósisakkal a fején, kis, fehér motorján robog küldetései helyszínére, sőt még vontatáshoz is felhasználja a robogót. Csodák csodájára a figura mégsem válik önmaga paródiájává, végig lehet azonosulni küldetéstudatával és elveivel, ami nem kis részben a hollywoodi sztár kisugárzásának köszönhető. Viszonylag érdekes, bár nem túl eredeti Amorth atya drámája, ami egyaránt kötődik a főhős második világháborús partizánmúltjához és egyik közelmúltbeli ügyéhez, ami miatt bűntudat gyötri. Közte és társa, a Zovatto által megformált fiatal pap között pedig pompásan működik a kémia, mintegy ők a démonhorrorok Bud Spencerje és Terence Hillje.
Henry mint a démon által megszállt kisfiú is kellőképp erős antagonista lett. DeSouza-Feighoney gonosza persze sok mindenben hasonlít Az ördögűző Reganjére, ugyanolyan obszcén és ugyanúgy gyalázza a birtokba vett testet, ám fontos különbség, hogy ő cinizmus és irónia nélkül bántja az embereket. A már külső megjelenésében is különleges gyerekszínész, akinek ez az első mozifilmje, azért is nyújt elképesztő teljesítményt, mert sok-sok ördögűzős film után is képes félelmetes lenni elemi erejű agresszivitásával, illetve legelső feltűnésekor pusztán a tekintetével szorongást kelt. A megszállott Henry nemcsak a papokat, de családtagjait sem kíméli, sőt 16-os karika ide vagy oda, még egy elég komoly, határsértő mozzanata is van a filmnek, ami az anyához kötődik.
Egyébként maga a rejtély is izgalmas, ha a felgöngyölítése végén nem is ér túl nagy meglepetés minket, valamint az alkotók némileg komplikálták a végső leszámolást, a nagy ördögűzési szertartást, bár valójában csak Az ördögűző fináléján csavartak egy nagyot. És kapunk némi családi drámát is, amellyel a kisfiú megszállottságát, mentális sebezhetőségét indokolja a film. Szóval kellőképp kidolgozták a háttérsztorit és a történetet a készítők, bár egyik szálon sem szabad összetett jellemábrázolást és mélységet elvárni.
Ördög bújt belé – Ezért nem jó
Mint már említettük, A pápa ördögűzőjétől azért nem sok eredetiségre számíthatunk, Az ördögűző és más, azóta készült, a műfajhoz tartozó alkotás minden kliséjét felvonultatja. Sőt, arra is utaltunk az előző fejezetben, hogy Avery műve néhány konkrét mozzanatot is átvesz Friedkin klasszikusából. Mondhatni, ezek a démonhorrorok kötelező elemei, hiszen kikötözés, kocsis módjára káromkodás, verbális szexuális zaklatás, telekinézis és olcsó trükkökkel kivitelezett sokkjelenetek nélkül nincsenek ördögűzős filmek. Bár… Éppen az Aaron Eckhart főszereplésével készült 2016-os A démon arca bizonyította, hogy ha nem is eget rengetően eredeti módon, a Mátrixból és A sejt című filmből motívumokat lopva, de lehet újdonságokkal színesíteni a zsánert. A pápa ördögűzője megelégszik Amorth atyával és az átlagnál akciódúsabb, mozgalmasabb, sőt véresebb nagy leszámolással.
A nagy leszámolásnál is rezeg a léc, több logikai problémánk is lehet az egymást követő fordulatokkal, hát még a speciális effektusokkal, és az egyik nagy csavar kísértetiesen emlékeztet az Anthony Hopkins-féle szintén ördögűzős A rítuséra. Azt pedig értékeljük, hogy a film készítői megspékelték egy kis vatikáni összeesküvéssel a sztorit, de ez nincs eléggé kidolgozva ahhoz, hogy igazán üssön, sőt inkább légből kapottnak és propagandisztikusnak hat az ezzel kapcsolatos felvetés. Ráadásul a találása hatásvadász, valamint az alkotók bár próbálták összefésülni a konspirációt a családi drámával és a megszállottsággal, de ez inkább erőltetettnek hat.
Részt vegyünk ezen a szertartáson, avagy megéri a pénzét?
Egy biztos: A pápa ördögűzője nem reformálja meg a démonhorrorokat, de talán erre amúgy sem lett volna képes, mivel a feldolgozott alapanyagban pontosan egy hagyományos ördögűzős sztori rejlett. Szerencsére annak ellenére sem rontja el érdemben a szórakozásunkat, hogy merőben túltolta a finálét, bizonyos szálai nem kellőképp kidolgozottak, néhány speciális effektusnál is kilóg a lóláb, és a zsáner edzett nézői biztosan nem fognak kicsit sem megijedni tőle, legfeljebb szorongásérzetük lesz Peter DeSouza-Feighoney tekintetétől és gyerekhez képest lehengerlően agresszív színészi játékától. Russell Crowe és hőse, maga a megszállott kisfiú, az egy darabig jól felépített rejtély és Amorth atya múltbeli drámái kellőképp izgalmas, szórakoztató filmmé avatják A pápa ördögűzőjét. Egy esős délutánt vagy hideg tavaszi estét érdemes eltölteni vele, bár újranézni valószínűleg nem akarjuk majd, illetve már másnap elfelejtjük, nem száll meg minket az emléke.
A pápa ördögűzője (The Pope's Exorcist, 16 éven aluliak számára nem ajánlott) április 6-tól megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
