Szamaritánus - Kritika
Az utolsó szuperhős
Sylvester Stallone egy évtizedek óta rejtőzködő szuperhős bőrébe bújik az Overlord rendezőjének frissítően régimódi akciófilmjében.
Nem vén szuperhős - Erről van szó
Évtizedekkel ezelőtt két szemben álló szuperhős, a Szamaritánus és a Nemezis vívta meg a nagy csatáját Granite City-ben, aztán mindketten eltűntek. Azóta is legendák szólnak róluk, és a gettóban élő emberek között mindkettőjüknek vannak követői. Közéjük tartozik a 13 éves Sam (Javon Walton) is, aki Szamaritánus nagy rajongójaként őt kutatja rendületlenül, és mikor Joe Smith (Sylvester Stallone), a szemétszállító megmenti őt néhány huligántól, felismerni véli benne az évtizedek óta rejtőzködő hőst. Közben a város nagyravágyó kis gengsztere, Cyrus (Pilou Asbaek) azon van, hogy feltámassza Nemezist és a káoszba sodorja az amúgy is összeroppanás szélén álló Granite City-t.
Öreg kutyák - Ezért jó
Julius Avery a kitűnő Overlord után ismét egy olyan zsánerfilmet tett le az asztalra, amely alapvetően B-filmes gyökerekkel rendelkezik, és egy olyan történetet mesél el, amit az akciós kosárban tornyosuló képregényfüzetekből lehetne összevadászni. Mindezt azonban őszintén, fókuszáltan és szemérmetlen komolysággal teszi. Nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, mert lehet, hogy a Szamaritánus műfaját tekintve szuperhősfilm, azaz kicsit meglovagolja a fősodort, ugyanakkor olyan, mintha negyedévszázaddal ezelőtt forgott volna. Nincsenek benne sem popkulturális utalások, sem rejtett vagy nem annyira rejtett üzenetek, sem pedig műfaji áthallások: ez egy keményvonalas akciófilm, amiben a humor és az érzelem csak kötőszövet a szögegyenes történet és az egyszerűen megkoreografált, de húsba vágó akciójelenetek között.
Mindez persze nem lenne hiteles, ha a címszereplőt alakító Stallone nem lenne képes eladni az egészet, de szerencsére Sly ezúttal sem okoz csalódást: akkor is szórakoztató, amikor a nyomába szegődő Samet próbálja lepattintani és akkor is, mikor a rá támadó rosszfiúkat csomagolja össze morogva-hörögve, ahogy azt tőle megszokhattuk. Teljesen hiteles figura a kiöregedett, megkérgesedett bőrű és szívű szuperhős szerepében, akit még egy meglepő érzelmi többlettel is képes ellátni.
Régi trükkök - Ezt nem jó
A film annyira a múltban ragadt, hogy meg sem próbál nem felszínes lenni. Szereplői, hősei, antihősei egyaránt sekélyesek - főleg Pilou Asbaek Cyrusa -, akik csak nagy ritkán nem tőmondatokban beszélnek, és nem feltétlenül baj, csak egy-két plusz réteg egyenesen felejthetetlenné varázsolhatta volna ezt az amúgy nagyon korrekt filmet.
Avery rendezésére szintén ráfért volna egy valamivel egyénibb hang, illetve egy kis kreativitás: végére a film némileg kimerül, és egy ügyes fordulatot leszámítva meglehetősen szokványos képet mutat - akció és megjelenés tekintetében egyaránt. Az nem baj, hogy megmaradt kiskaliberűnek, a Szamaritánus ugyanis meg sem próbál világmegváltóként tetszelegni, de az emberek hajigálása egy idő után kissé egyhangúvá válik.
Az utolsó szuperhős - Megéri a pénzét?
A Szamaritánus olyan, mintha Az utolsó akcióhős naiv kistestvére lenne: ezúttal is egy rossz körülmények között felnőni kénytelen fiú keveredik át egy másik, szédületes világba és barátkozik össze annak sokat látott hősével, és ugyan ebben a filmben nyoma sincs Arnold meg nem értett klasszikusa negyedik falat lebontó humorának és kreativitásának, és a végére kicsit ki is fullad, de a szíve a helyén van. És ez a szív főleg azokéval dobban egyszerre, akik a 90-es évek akciófilmjein nőttek fel.
A Szamaritánus (Samaritan, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) már elérhető a Prime Videón. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
