A Babadook - Kritika

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy A Babadook 2014-ben megrengette a horrorvilágot, elvégre a műfaj egy-egy ígéretes darabját a mai napig azzal harangozzák be az újságírók, hogy "Ez lehet a következő Babadook!". Pedig a felszínen Jennifer Kent alkotása nem tűnik eget rengető, forradalmi darabnak - és sok tekintetben végső soron nem is az. A Babadook pusztán arra mutatott rá, hogy a horror műfaja nem úgy működik, ahogyan ahhoz a többség megpróbál hozzáállni, és ha más megközelítést alkalmaz egy alkotó, akkor könnyedén lehet jó horrort is készíteni.

A film alapötlete például cseppet sem különbözik egy szokványos horror-koncepciótól: adott egy édesanya, Amelia (Essie Davis), aki egyedül neveli hét éves kisfiát, Samet (Noah Wiseman), mivel férje Sam születésekor elhunyt. Amelia nehezen küzd meg az egyedülálló anyaság jelentette kihívásokkal, Sam egyre agresszívabb viselkedésével és szörnymániájával, azonban amikor egy titokzatos gyerekkönyv tűnik fel a házukban, előbb-utóbb ő is kénytelen lesz hinni a Babadook létezésében.

A mű ugyanakkor számos ponton a zsáner bevett szokásai ellen dolgozik, kezdve azzal, hogy környezete papíron egyáltalán nem volna horrorisztikus. Hiszen nem egy elhagyatott kísértetházban játszódik A Babadook, esetleg egy olyan helyszínen, amit iszonyú múltbéli események árnyékolnak be (de még a karakterek sem hoznak magukkal a szó szoros értelmében vett démonokat), hanem egy napsütötte ausztráliai kertvárosban járunk. Azonban az alkotás atmoszférájában ebből nem sokat érzékelünk, hála annak, hogy Jennifer Kent példátlan rendezői tudatossággal teremt egy lélekölő, fojtogató képi világot. A Babadook színtelen-fénytelen belső tereiben még a fehér falak is inkább sötétszürkék, de a legtöbb tárgy eleve komor színárnyalatot kap (ld. például a fenti képet a feketével teleszórt ebédlőről). A többi helyszín is lelombozóan dísztelen, sivár belső terek; falfehér arcú, fakó ruhájú szereplők fogadják mindenhol hőseinket, az összkép pedig már-már olyan, mintha a 80-as években készült egyik híres disztópiát látnánk.

A film pedig azért is ilyen félelmetes, mert a teljes elszigeteltséghez, a borzalmak átéléséhez szereplőinknek nem kell tudatosan a múltban vájkálniuk, keresniük a rémségeket. Sőt, külön hátborzongató, hogy például a James Wan-iskolával ellentétben nem kapunk magyarázatot arra, hogy mi motiválja a Babadookot, és hogy hogyan lehetne megszabadulni tőle. Jennifer Kent eszköztárából teljesen üdítő módon hiányoznak a jumpscare-ek is, sőt, esetenként mintha egyenesen kissé szatirikus éllel is táncolna vissza a hagyományos ijesztgetést ígérő momentumokból. Ez leginkább a zenében hangsúlyos, ahol az egyre feljebb srófolt disszonáns dallamok végül nem egy önmagában is ijesztő hangeffektben csúcsosodnak ki, hanem a feszültségforrás megszűnésével egyszerűen elhalnak. Kent bízik annyira mondanivalójában, a történetében rejtőző valódi rémségek kihangsúlyozásában, hogy szándékosan meg sem próbál a jellemző bazári trükkökre támaszkodni.

​

Hiszen itt a horror belülről fakad, olyannyira, hogy tulajdonképpen egy teljesen szimbolikus síkon is értelmezhetjük, ahol a Babadook pusztán a szereplők képzeletében, álmaiban létezik, az ő konfliktusuk képi metaforája. Kent erre szándékosan rá is játszik az álom, képzelet és valóság gyakori összemosásával, nem véletlen, hogy a lezárás kapcsán sem lehetünk biztosak abban, hogy nem kéne-e egy korábbi jelenet kontextusában teljesen máshogy értelmeznünk. Az alkotás jelképrendszere kellően összetett ahhoz, hogy a Babadookot érzékelhessük Amelia gyászaként, anyai frusztrációjaként, a család boldogságára még évekkel később is rátelepedő édesapa emlékeként, vagy éppen egy szokványos démoni entitásként - esetleg mindezek egyvelegeként.

A Babadook azért is lehet ilyen kiemelkedő, mert nem pusztán horrorként működik, sőt, a zsáner alapvetően a mögötte húzódó drámából táplálkozik, csak egy kivetülése annak. Amelia és Sam (pontosabban kezdetben Amelia és környezete) konfliktusa már kezdettől fogva kényelmetlen hangulatot teremt, és a feszültség már akkor is szétveti a képsorokat, amikor a Babadooknak még nyoma sincs. (Egyébként meglepően sokáig, a 90 perces játékidő nagyjából feléig kell várnunk a címben jelölt rémre.) Azonban ez nem jelenti azt, hogy a műfaji elemek másodlagosak lennének, a mű drámaként csak erősebbé válik attól, hogy a lény révén ilyen markáns, félreérhetetlen külsőt ölthet a szereplők küzdelme. Ugyanakkor talán emiatt is A Babadook egy-két megoldása kifejezetten nyers, a jellegzetes horrorelemek egy-két megidézése is kissé esetlen - de semmi olyanról nincs szó, amit egy elsőfilmes rendezőnek ne bocsáthatnánk meg.

Azonban ha valamit negatívumként ki kell emelni A Babadookban, az a Samet alakító Noah Wiseman játéka. Nem tagadom, Wiseman pazarul formálja meg a világ legidegesítőbb hétévesét, még szülőnek sem kell lenni ahhoz, hogy felálljon tőle a hátunkon a szőr, és megértsük édesanyja dühét. De a kisfiú ennél komplexebb érzelmek megjelenítésére már képtelen, sokszor vigyorra húzódik a szája például olyankor is, amikor félelmet, haragot vagy egyéb negatív érzelmeket kéne kommunikálnia, pedig a fináléban sok múlna az ő hiteles reakcióin. Viszont az Ameliát játszó Essie Davis helyette is tündököl, megfáradt édesanyától a démoni boszorkáig alakításának teljes skálája pazar.

A Babadook tehát friss, szokatlan, komoly mélységekkel bír, egyszóval szöges ellentéte az egymást alulmúló mainstream horroroknak. De eközben műfaji filmként is értelmezhető marad, sőt, attól igazán kiváló, hogy ahány néző, annyi értelmezése, megközelítése lehet. Ha már ennyi idő után végre a hazai mozik is műsorukra tűzik, háláljuk meg ezt azzal, hogy megnézzük, jelezve ezzel, hogy az ilyen darabokra is van igény.

---

A Babadook február 1-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.