Super Mario Party - Kritika

Tíz számozott epizód, és több száz játékóra után igazán nagy meglepetés már nem érheti az interaktív társasjátékok rajongóit. A Super Mario Party sosem árult zsákbamacskát, célja mindig egyértelműen csakis a szórakoztatás volt. Nemre és korra való tekintet nélkül kiszolgált szinte mindenkit, akik valamilyen szinten szenzitívek voltak a videojátékok világára. Akik ismerik a sorozatot, azok számtalan minijátékkal játszottak már, és éltek az adott éra Nintendo-specifikus hardverének lehetőségeivel is. Megmérettettünk már hanggal vezérelt minijátékkal, volt, hogy a Wii U kontroller képernyőjét kellett használnunk, de hadonásztunk a Wii vezérlőjével is. A családi partijátékok koronázatlan királya a Nintendo mostohagyermekeként sose került reflektorfénybe, és a japán óriás sem próbálta meg a legnagyobb címei közé pozicionálni, ám a Switch sikere mindent megváltoztatott.

A gép népszerűsége egyértelmű és elvitathatatlan, ami látszólag kreatív energiákat szabadít fel a japán cég saját fejlesztőstúdióinál is. A Zelda- és a Super Mario-sorozat új irányt vett, aminek tükrében, ha forradalmat nem is, de egy piszok jó játékot vártam a Super Mario Partytól is.

A 80 megmérettetés között hála istennek egyetlen egy kifejezetten rossz játékkal sem találkoztam. A mozgásérzékelő segítségével serpenyőben süthetünk időre húst, a biciklipedál mozgását leképezve őrületes kéztekergetés közepette hajthatunk háromkerekű bringát, forgathatunk Tetris-jellegű puzzle elemeket és evezhetünk megveszekedett módon, hatalmas zuhatagokban is. A sorozat történelmében ugyan találkoztunk már jobb, szívatósabb játékokkal, de ilyen szintű kreativitást még egyetlen egy Mario Party sem hordozott magában, amiből fakadóan a klasszikus gomb-gyilkos csatákat felváltották a könnyedebb, de változatosabb, szellemesebb kihívások, amitől az új epizód tényleg minden korosztály számára befogadható lett.

Maga az alapjáték egyébként szinte semmit nem változott. A táblák továbbra is zseniálisak, amik közül egyedül az egyiptomi hangvételű, főleg szerencsére alapozó pálya lóg ki. Ezeken a táblákon kell a lehető legtöbb csillagot és pénzt megszereznünk úgy, hogy közben a minijátékokban is jól teljesítünk. Ezeket az eredményeket összegzi ugyanis a játék végén a program, és így alakul ki a végső sorrend. A játékidő függvényében kiválaszthatjuk, hány kört szeretnénk futni, és már indulhat is a parti. A parti, ami idén azért bevezetett néhány újdonságot. Maga a társasjáték minden egyes karaktere kapott egy speckó dobókockát. Minden kör elején választhatunk, hogy a sima hatoldalassal gurítunk vagy a speciális dobókockával, amik különböző előnyökhöz juttathatják a játékost. A speciális kockán például előfordulhat, hogy mondjuk nincs hármas alatti szám rajta, így semmi esélye annak, hogy egyest vagy kettest gurítsunk vele: ettől a Mario Party jóval tervezhetőbb lett. Üröm az örömben, hogy az ilyen kockák egyik oldalán ott virít egy hatalmas nulla, így ha kis eséllyel is, de simán előfordulhat, hogy a gurítást követően tapodtat sem mozdulunk. A speckó kockákon túl néhány táblán segítőket is toborozhatunk, akik a játék végéig velünk tartanak. Ha sikerül szövetségesekre lelnünk, akkor innentől kezdve az ő kockájukkal is dobhatunk és a két kocka együttes értékének megfelelő mezőt léphetünk előre. Ezek a leheletnyi újdonságok, ha fenekestül nem is forgatták fel a már megszokott játékmenetet, mégis elegendő lehetőséggel bírnak ahhoz, hogy valamivel taktikusabban haladjunk előre a céljaink érdekében.

Mint társasjáték, a Mario Party hozza a kötelezőt. A minijátékok frissek és egyetlen kvízjáték kivételével nyelvfüggetlenek, így tényleg az egész család számára nagyszerű kikapcsolódást nyújtanak. Az igazi frissességét azonban nem feltétlenül a klasszikus táblajátékban, hanem a külön játszható kooperatív játékot ígérő vadvízi evezésben, valamint a zseniális ritmusjátékokat felvonultató játékgyűjteményben villantja meg.

A vadvízi evezés kizárólag a közös játékra épít. Csónakunkban négyen evezve (ha nem vagyunk elegen a gép természetesen beszáll játszani) kell különböző leágazásokat választva leevickélnünk a folyón lufikat gyűjtve, és kooperatív minijátékokat játszva, a közös élmény mellett pedig értékes másodpercekkel gazdagodhatunk. Már maga az evezés megadja a játékmód alaphangulatát. A kontrollerrel kepesztve hol együtt, hol pedig a bal, vagy éppen a jobb oldalt meghúzva kell navigálnunk a képernyőn a folyó felett lebegő lufik felé, amiket kipukkasztva kezdődhet is játék. Ennél a játékmódnál mindegyik kihívás koop, azaz nincsenek egyéni célok, csak csapatmunka. Elképesztő érzés, amikor szüleiddel a „most” szó üvöltése közben együtt rántjátok ki a halászhálót, hogy a megfelelő mennyiségű halat kifogjátok a folyóból, vagy a sötét szobában versenyt futni az idővel és felgyújtani az összes gyertyát úgy, hogy utat csak a villámláskor beszűrődő fény mutat. Minden egyes minipróba zseniális és vidám, amik ráadásul nemcsak szórakoztatják, hanem szó szerint ki is fárasztják a játékosokat. A Super Mario Party hol a fizikumunkat, hol az ügyességünket, hol pedig a koncentráció képességünket teszi próbára úgy, hogy közben mindvégig a csapatjáték marad a fókuszban. A minik tehát zseniálisak, a játékmód bevezetése örvendetes, negatívumként talán csak a kihívás hiányát hozhatnám fel. Konkrétan minden esetben könnyedén leevickéltünk a folyón. Egyetlen egyszer sem küzdöttünk az idővel, és sosem voltunk motiváltak abban, hogy a kihívásokat a megszerezhető másodpercek reményében a lehető legjobb értékeléssel zárjuk. Valószínűleg nem is ez volt a Nintendo célja, ettől függetlenül azonban örömmel vettem volna, ha legalább opcióként bekerült volna a nehézségi szint választásának lehetősége ebbe a játékmódba!

A vadvízi evezés mellett a partijáték legnagyobb meglepetését egyértelműen az új ritmusjáték szekció okozta. Itt nem egymással, hanem egymás ellen küzdve mérettetjük meg magunkat. A végig dübörgő dinamikus zene eleve megadja az alaphangulatot, amit csak tovább fokoznak az erre építkező játékok. Elképesztő mókás a Guitar Hero-bőrbe bujtatott lóversenyjátékban zenére ügetni, és a kontrollert gyeplőként használva vágtázni a lóversenypályán, vagy baseball játékosként ütemre visszaütni a lehető legtöbb labdát. A megszakítás nélkül egymást követő kihívások egy idő után újabb fokozatra kapcsolnak, a zene felpörög, a játékok begyorsulnak, majd a legnagyobb extázist követően következik a győztes kihirdetése. Az igazat megvallva már ezért a játékmódért megéri beruházni a Super Mario Partyra a Switch-tulajdonosoknak.

A Super Mario Party 2018. október 5-én jelent meg kizárólag Nintendo Switch konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz!