Stranger Things - 4. évad, 2. felvonás - Kritika
Könnyek és vér
Miközben a Szovjetunióban Hopper, Joyce és a többiek azon dolgoznak, hogy visszajussanak az Államokba (amihez viszont nem csak orosz katonákon kell átverekedniük magukat), a hawkinsi fiatalok fondorlatos és nagyon veszélyes tervet eszelnek ki arra, hogy kapják el Vecnát, mielőtt az végezhetne negyedik áldozatával, és ezzel bezárhatatlan(nak tűnő) kaput nyithatna a mi világunkra. Tizenegyes a távolból látja, hogy a barátai milyen reménytelen csatába indulnak, ezért az ország másik feléből próbálja őket telepatikusan segíteni, de ehhez előbb saját démonaival és a Papával is szembesülnie kell. Fogcsikorgató, könnyekkel és vérrel pettyezett küzdelem veszi kezdetét.
Normális esetben, ha a Stranger Things 4. évadának 9 részét egyszerre biflázhattuk volna be, most egy kevésbé pozitív kritika következne - ugyanakkor ebben az esetben a jó egy hónappal ezelőtt, a 4. évad első felvonásáról publikált recenziónk is sokkal elnézőbb lett volna, ugyanis ha a dolgok úgy alakultak volna, ahogy azt a Duffer testvérek eredetileg eltervezték (mármint ha hihetünk a nyilatkozatoknak), akkor a Stranger Things 4-et nem két felvonásban, hanem egyetlen kilencrészes masszív premierként kaptuk volna meg, azonban az alkotók olyan látványos ambíciókat tettek bele a sorozat negyedik felvonásába, hogy egyszerűen nem voltak képesek időre végezni vele (jelentések szerint a második felvonás néhány trükkjét a premier előtti napon fejezték be), ugyanakkor a Netflix szempontjából kritikusan fontos volt, hogy a premier még június 30-a előtt megtörténjen, hogy - tudjátok - jobban nézzenek ki a számok a mostanában némileg hányattatott sorsú streamingszolgáltató pénzügyi jelentésén.
És a számok rohadt jól néztek ki, az nem vitás: az első felvonás mindenféle rekordot megdöntött, és olyan magasra tüzelte a várakozást a második felvonással szemben, hogy a július 1-jei premier reggelén még kicsit le is rohadt a Netflix, amire korábban nem volt példa.
Megvan a Trónok harca előzménysorozatának férfi főszereplőjeDe a Stranger Things abszolúte megérdemli a hype-ot: ahhoz, hogy a televíziózás olyan szintre fejlődött, hogy gyakorlatilag összemosódtak a határvonalak a kis- és a nagyképernyő között, a Netflix presztízssorozata is sokban hozzájárult, és nem csupán a nagy látványban - melyben ez az utolsó két epizód bővelkedik a leginkább -, hanem karakterben, dinamikában és tempóban is. Bámulatos, mennyire egyben van ez az utolsó négy óra. Ugyanakkor itt kell visszakanyarodnunk a kezdőtételhez és azokhoz a problémákhoz is, amit a negyedik etap első felvonása kapcsán említettünk. Amellett ugyanis, hogy a Stranger Things továbbra is érdekfeszítő sztorit mesél el jó és szimpatikus - ugyanolyan lelkesen szerethető, mint gyűlölhető - karakterek segítségével, azért bizonyos tekintetben belegázolt a tévésorozatok kapcsán felmerülő sirámok mocsarába. Túl sok karaktert vezetett fel, akik egy részét el kellett volna engednie, de vagy a rajongói ellenkezéstől félve vagy a szerződés által kötelezve vagy simán csak arra gondolva, hogy később azért tudnak majd kezdeni valamit velük, hát nem engedték el őket, ehelyett érdektelen mellékszálakba, mondvacsinált ennivalókba erőltették őket. Ennek egyik szószólója továbbra is Jonathan karaktere maradt, akinek még az önfeláldozó halál emlékezetes pillanata se adatott meg, hogy ezzel utat engedjen az újra fellángoló Steve-Nancy románcnak. De nem, Jonathan is hazatért, és a Dufferék a háromszög dárámájának boncolgatását elspájzolták az utolsó évadra.
Még szerencse, hogy az utolsó két epizódban - a nettó 4 óra közeli játékidő ellenére - nem nagyon jut hely üresjáratnak: részben ezért is álltunk fel jobb szájízzel előle, hisz végre kulminálódnak az események, a szálak egy része összeér, vagy ha össze nem is, legalább célba ér. Jóllehet, Hopper és Joyce továbbra is a távoli Szovjetunióban kepesztenek azért, hogy hazajussanak, és a több játékidő kedvéért még körbe is járnak kicsit (értsd: megszöknek a börtönből, hogy aztán visszatérjenek oda egy nagy leszámolás kedvéért), de legalább kapunk tőlük egy rakat kielégítő pillanatot a meghittől (az elképzelt randi megbeszélése) a "fuck yeah"-ig (ahogy közös erővel szétszabják az utolsó virágfejű monsztert).
Kielégítő és/vagy drámai pillanatban pedig alaposan kijut az utolsó négy órának, és ugyan a Dufferék által beígért bodycount csupán két fontosabb és egy kevésbé szignifikáns karaktert érint, de legalább a haláloknak van súlyuk, főleg az évadkedvenc Eddie Munson (Joseph Quinn) részéről, aki narratív tekintetben értelmetlen halált hal, de legalább felülkerekedik nyomorúságos kis életén, hogy tényleg ez legyen az ő éve. Szintén ideje volt elbúcsúzni Papa (Matthew Modine) ellentmondásos karakterétől is, aki féltéssel vegyes birtoklási vágyból képes lett volna bárkit feláldozni azért, hogy magához láncolja Tizenegyest, hogy végül élete utolsó tettével a szó szoros és átvitt értelmében is feloldozza őt. Az alkotók részéről viszont tényleg az lett volna a legbátrabb húzás, ha Maxet nem hozzák vissza a halálból - főleg hogy Venca szépen, illedelmesen kivárt a lány kivégzésével, amíg az évad során margóra szorult Mike (Finn Wolfhard) vallomást tehet Tizinek, hogy ezáltal új erőre kaphasson és visszavághasson -, főleg hogy a karaktert játszó Sadie Sink és az őt karjaiban tartó Calen McLaughlin is karrierjük legjobbját nyújtják abban a néhány másodpercben, amíg Max eltávozik, de hát ez van, néhány figura van annyira fontos, hogy még a halálból is vissza kell hozni még egy fordulóra.
Ugyanakkor a megjelenésért és a látványért felelős csapat is maximálisan odatette magát a záró epizódokra: lehet, hogy a megfiatalított Tizenegyes megvalósítása nem minden pillanatban tud vetekedni egy jobban sikerült deepfake-kel, de a Tótágas ábrázolása, majd az, ahogy végül betör a mi világunkba, Vecna maszkja, az akciójelenetek, a vágás, a jelenetek dinamikája, a cselekményszálak közötti izgalmas ugrások és a zene... úristen, az a ZENE, mind-mind magas színvonalúak. De még ha szarul is nézne ki az az egész, akkor is arra emlékeznénk a legjobban, ahogy Eddie előadja a Tótágasban a Master of Puppetset, mert akkor, ott bizony popkulturális mérföldkő született.
A Stranger Things 4. évada immáron teljes egészében megtekinthető a Netflixen.
Pozitívum
- Nagy pillanatok, nagy alakítások
- Minden tekintetben színvonalas befejezés
- Master of Puppets!
Negatívum
- Néhány karakterrel továbbra se tudtak mit kezdeni
- Bizonyos tekintetben megalkuvó - més tekintetben viszont bátor befejezés
Végszó
A Duffer testvérek a Stranger Things 4. évadának lezárásával ismét szintet léptek - habár leginkább külsőségek tekintetében, de simán megtehették volna, hogy kisképernyőre szabják a finist, ehelyett viszont mertek nagyot álmodni, a Netflix pedig buzgón be is állt mögéjük. A döcögős indulás és a ténfergő karakterek rossz szájízét pedig elképesztően emlékezetes pillanatokkal, nagy alakításokkal és még nagyobb látvánnyal kárpótolják. A szemetek! Most persze őrült módjára várhatjuk az ötödik, egyben befejezős évadot.
