Stranger Things - 4. évad, 1. felvonás - Kritika
A nagyság illúziója
Miközben Tizenegyes néhány barátjával Kaliforniában próbál új életet kezdeni, Hawkins városában egy rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét, amely szörnyen eltorzított áldozatokat hagy maga után, Joyce pedig hírt kap a halottnak hitt Hopper felől. Gyorsan felpörögnek az események, és miközben hőseink magánéleti problémákkal is megpróbálnak zöld ágra vergődni, egy új, minden eddiginél veszélyesebb (és intelligensebb) fenyegetés üti fel a fejét a Tótágasból.
Minden kétséget kizáróan a Stranger Things az egyik legjobb dolog, amivel a Netflix kufárkodhat. Gyakorlatilag márkanévvé érett, gyerekszereplőiből sztárt, társalkotójából pedig intézményt csinált (gondolunk itt Shawn Levy-ra, aki a Free Guy sikerének köszönhetően többé-kevésbé a sztratoszférába lőtte magát hollywoodi berkekben, míg az értelmi szerzőnek számító Duffer testvéreket teljesen leköti a Stranger Things). Ilyenkor szokott bekövetkezni az, hogy az alkotók túlságosan szabadon engedik a fantáziájukat, és teljesen más úton indulnak el, mint amit a nézők elvárnának. Érdekes módon ez a Dufferéknél pont fordítva történt. A Stranger Things alkotógárdája ugyanis azt tervezte, hogy minden egyes évaddal egy teljesen új történetet mesélnek el - új szereplőkkel, új helyszínekkel, új rémségekkel. Aztán a siker arra késztette (vagy inkább kényszerítette?) őket, hogy kössék magukat az eredeti sztorihoz, helyszínhez és szereplőkhöz.
És ezzel alaposan meg is kötötték a saját kezüket. Így történhetett az is, hogy Tizi a 2. évad legnagyobb részét egy faházban kushadva töltötte, így lehetett az első évad végén megtalált Willből egy plusz egy fő, akinek nagyjából az volt a feladata, hogy egyfajta jelzőként érezze a természetfeletti dolgokat, és ezért kellett az egyre népesebb szereplőgárdát szétterelni, mert már túl sokan voltak ahhoz, hogy csapatként tudjanak működni, illetve ha kisebb klikkekbe tömörítették őket, akkor azok mind-mind kaphattak önálló küldetéseket, hogy kitöltsék a játékidőt.
Ezek a problémák sajnos a negyedik évadban is tettenérhetők, ráadásul a megnövekedett paramétereknek és ambícióknak köszönhetően még szembeötlőbbek. Az új szezon ugyanis nem csak játékidejében, de méreteiben is szintlépést ígér, és hiába nyaldossa minden egyes epizód a 70-80 percet, hiába spricceltek szét a karakterek szerte a világban, a nagyobb díszletektől sajnos a produkció korlátjai is nagyobbak lettek. Talán közel sem lett volna mindez ennyire szembeötlő, ha a Netflix végre elfelejti ezt a "kinyomunk mindent egyszerre" hozzáállást, és nem csupán ezzel a fura évadfelezéssel, hanem átáll arra a kipróbált és bevált normára, azaz hogy heti egy epizóddal jelentkezik, ezzel nem csupán az évad élettartamát kitolva, de magát az élményt is. A hét epizódot egyben ledarálva ugyanis nagyon átjön az, hogy a nagyívűség álcája mögött mennyire kis léptékű ez a széria, csak immáron nem csak önismétlő, de kissé meg is fáradt.
Most bizonyára felhorkantok, és már írjátok is a dühös kommenteket, hogy ezek a karakterek mennyire szerethetők, a történet milyen izgalmas és különben is, ezen sorok írója az, aki megfáradt meg kiégett, hogy ilyet mer mondani. De higgyétek el, a karakterek ezen sorok írója szerint is szerethetők, néhány gondolatuk, helyzetük nagyon élhető, a történet is magával ragadó, a megvalósítás mindvégig színvonalas, helyenként pedig egyenesen pazar, és még a dialógusokba se nagyon lehet belekötni, szóval mint írtuk, továbbra is a Stranger Things az egyik legjobb dolog, ami a Netflixen van, csupán közel se olyan szenzációs, mint ahogy és mint amilyennek indult. De lássuk a részleteket!
Mint legutóbb, ezúttal is új szereplők csatlakoznak a ganghoz. Ott van például Eddie Munson, a Pokol Tüze szerepjátékos klub vezetője, akinek színpadias, nagyszájú szerepében Joseph Quinn egy húszoldalú kockadobással belopja magát a szívünkbe, hogy aztán az évad nagyját offscreen bujkálva töltse egy gyilkosság fő gyanúsítottjaként. Fel is vetődik a kérdés, hogy minek behozni egy új és tényleg érdekesnek tűnő karaktert, hogy aztán pikkpakk egyfajta eszközzé, majd plusz egy fővé változzon? Annak tükrében főleg, hogy már a meglévőkkel se mindig tudnak mit kezdeni az alkotók: Will már bevallottan is csak egy harmadik kerék, aki néha lelkizik egy sort a szintén fókuszt vesztő Mike-nak, Jonathan pedig a játékideje 66%-át betépve tölti, és azon szüttyög, hogy szakítani kéne a kétezer mérföldre élő Nancy-vel, de hát ezen nincs is semmi meglepő, a közönség (meg talán az alkotók) amúgy is jobban kedveli a Joe Keery által megformált Steve-et, ő és Nancy simán megérdemelnek még egy esélyt. Mindez szép és jó, és mi is drukkolunk nekik, de mindez az egész Jonathan-szál (meg a haverja, Argyle) elhagyásával is működne, ami csak egy helyben topogó percekkel toldja meg a hömpölygő játékidőt.
Ó, és szegény Hopper seriff: továbbra is bitang szimpatikus figura, de ő nagyjából úgy járt, mint Nodrberg a Csupasz pisztolyban - egyik csávától a másikig sodródik a Szovjetunióban, miközben a legutóbbi évad utolsó jelenében már azt láthattuk, amibe ez az egész évados kálváriája torkollik. Az "átkosban" játszódó jelenetek, illetve Joyce és Murray mulatságos/szerencsétlenkedő mentőakciója mutatja meg leginkább, mekkora blöff ez a "világméretű kaland", hisz míg Hopper egy minimalista helyszínekből és rácsokból álló börtönben sínylődik, addig Joyce és Murray egy kvázi hermetikusan elzárt narratív csőben halad Hopper irányába, amiben alig 1-2 beszélő fejjel kell kommunikálniuk. Tizenegyesék Kaliforniába citálásának sincs túl nagy jelentősége annak fényében, hogy egy ugyanolyan kisvárosban kötnek ki, mint Hawkins, amit aztán két rész után maguk mögött hagynak, mi több, Tizenegyes ismét egy titkos kísérleti bázison találja magát a Papa oldalán (aki ugyebár offscreen halt meg az első évadban, értsd: nem halt meg), hogy aztán a maradék öt epizódban a gyakorta önismétlő emlékei között kutatva keresse meg önmagát és az elveszett képességeit.
Az "ötcsillagos tábornoknak" kikiáltott Vecna megjelenésre és módszereket tekintve igazi rohadék, ugyanakkor ő sem viszi túlzásba a ténykedést: a jelenetei nagyját a Tótágasban tölti egy szellemházban lógva, hogy olyan mellékszereplők közül szedje áldozatait, akik könnyen leírhatók. Igazán merész - és drámai - lépés az lett volna, ha egyik kiszemeltjeként Maxet is sikerül elkapnia, de fontosabb szereplőként ő védettséget érez - talán nem is meglepő, hogy Millie Bobby Brown is felszólt azért, hogy most már ideje lenne megölni néhány karaktert.
Megölni, hátrahagyni, elfelejteni: igazából mindegy. A Stranger Things túl sok figurát tologat azon a sakktáblán, ami csak papíron lett nagyobb, ezért sokuk egyszerűen nem jut szóhoz, de levegőhöz se nagyon. Az alkotók ugyanakkor a népsereglet ellenére kétségtelenül ügyes figurákat játszanak ki: a sodró lendületű mesélés végig kitart, a szálak egy része nagyon izgalmasan ér össze (közben mások elsorvadnak), és az utolsó epizódban Vecna is villant egy-két meglepőt, csak hát sokkal összeszedettebb és fólkuszáltabb lenne a narratíva kevesebb, de jobban hasznosított szereplővel. Tudjátok, mint az első évad idején, amikor a csoda megszületett.
A Stranger Things 4. évadának 1. része már megtekinthető a Netflixen.
Pozitívum
- A dolgok furcsábbak, mint valaha
- Szerethető szereplők...
Negatívum
- ...akik egy részét alaposan elkótyavetyéli a sorozat
- Nagyobbnak akar látszani, mint amekkora
Végszó
A Stranger Things alkotói megpróbáltak még nagyobb, még invenciózusabb és jelentőségteljesebb évaddal előállni, amely leginkább játékidejében képes csak ambiciózusnak hatni. Ez utóbbit viszont leginkább csak a túl sok karakter ide-odatologatása indokolja, és részben emiatt, részben narratív tekintetben kissé önismétlőnek és megfáradtnak hat a széria. Még szerencse, hogy a sodró lendületű mesélés és az impozáns szereplőgárda a redundáns cselekmény ellenére is leköti a figyelmet, az utolsó epizód pedig izgalmasan ágyaz meg a júliusban érkező lezárásnak.
