Star Wars: Látomások, 2. évad - Kritika

A 2021-ben bemutatott Star Wars: Látomások merőben szokatlan vállalkozás volt a Disney és a Lucasfilm részéről. A sorozat első szezonja kilenc animációs rövidfilmből állt, melyeket japán stúdiók készítettek, stílusukban és világépítésükben pedig erősen elütöttek attól, amit a kissé begyepesedett Star Wars kánontól megszoktunk. Nem mondhatni, hogy a Látomások kolosszális siker lett, de elsősorban talán nem azért, mert az animékre még mindig furcsán néz a nyugati közönség, hanem mert a szezon leghosszabb epizódja is mindössze 25 perc volt, ennyi idő alatt pedig nehéz előadni egy olyan történetet, amely mély nyomot hagy az emberekben. Ám a Látomásokkal nem is az a cél, mint a filmtrilógiákkal, hogy egy egész generációnak meghatározza a mozgóképes ízlését, hanem hogy megmutassa, a Star Wars galaxisában sokkal több művészeti lehetőség rejlik annál, mint amit Hollywood sugallt az elmúlt négy évtized során. A Látomások pedig ezt most ismét aláhúzta, ezúttal egy még vastagabb ceruzával.

A változatos alkotóbrigád ellenére a Látomások második évada is beleesik abba a hibába, amibe az első: a történetek túlságosan egyformák. Csupán két olyan epizód van a szezonban, amiben egyáltalán nincsenek Erőhasználók, viszont hat részben is az a központi konfliktus, hogy egy Jedi vagy egy Sith azon őrlődik, miként is kéne használnia a hatalmát, és ebből háromban fiatal lányok a főszereplők, akikből hirtelen előtörnek a szunnyadó képességeik. Az évad másik népszerű témája az, hogy milyen embertelen atrocitásokat követ el a Birodalom az egyszerű népekkel szemben, amivel néha érzékeny politikai témákat feszegetnek. A csillagokban című epizód például nehezen értelmezhető másként, mint az olyan imperialista nagyhatalmak kritikájaként, amelyek a nyersanyagok kiaknázása kedvéért szívbaj nélkül irtják a helyi törzseket és kultúrákat. A verem pedig konkrétan arról szól, hogy az erősen fasisztoid Birodalom rabszolgákkal bányásztatja ki a földből a kiberkristályokat, hogy aztán eldobja magától a kizsákmányolt kényszermunkásokat. Nyilván itt nem a témaválasztással van probléma, a Star Warsnak pedig kifejezetten jól áll, amikor megmutatja a galaxis embertelenül sötét oldalát, de pont ez a két epizód az, ami szájbarágósan koncentrál az üzenetre, miközben a karaktereinek a drámája elég hatástalan marad.

Habár néhány epizód kreatív és elgondolkoztató csavarokat tartogat, átlagosan 18 perces játékidő mellett nehéz bravúrosnak lenni a forgatókönyvvel, a történetek pedig nem túl változatosak. Emiatt túlnyomórészt az határozza meg a második évad epizódjainak a minőségét, hogy a stúdiók mit tudtak kihozni az audiovizuális prezentációból. Úgyhogy most mi is vegyük őket sorba ilyen szempontból!

Az El Guiri által gyártott Sith kiváló CG-animációjával, és főleg festményszerű látványvilágával kreatívan mutatja meg, hogyan látja a világot az Erő két véglete között egyensúlyozó főszereplő, de a művészies stílusa elidegenítheti a nézőket. A csillagokban a túlnyújtott expozíciós nyitójelenetével együtt is kellemes élmény, mert a chilei Punkrobot képes volt dicséretreméltóan dinamikus mozgást megvalósítani stop motion technikával, a díszletek makettszerű hatása miatt pedig kézzel foghatónak, és így izgalmasan igazinak hat benne a birodalmi bázis. Az anyád vagyok, vagyis az Aardman kisfilmje a vizuális gegek miatt működik, mert ugyan térdcsapkodóan viccesnek nem lehet nevezni, a stúdió még azt is képes megmosolyogtatóan előadni, ahogy egy random jawa elcsen egy elektronikus kütyüt.

A Studio Mirnél készült Út a sötét fejhez szobros története elég nyakatekert, a két főszereplő között pedig nincs összhang, viszont az animés karakterdizájn a lánclóbáló Sith lovaggal és a vagány fényhatásokkal szórakoztató harcjeleneteket eredményez. A Studio La Cachette által tető alá hozott A táncos kém az évad egyik leglátványosabb epizódja, amely a lehetetlenül elasztikus és strapabíró ruhakölteményeivel (még egy droidot is félbetépnek velük!) megmutatja, hogy egy tehetséges animátor kezében még mindig a cell animáció a legkifejezőbb. A 88 Pictures által leszállított A golaki banditák simán az évad leggyengébb alkotása, mert hiába teszi különlegessé az indiai kulturális közeg, a története túlságosan sablonos, a CG-animáció pedig itt-ott feltűnően darabos és elnagyolt, ami a karakterek arcjátékának különösen rosszat tesz.

A félig-meddig házon belül készült A verem szimplán csak unalmasan néz ki (még úgy is, hogy van benne egy mutatós time-lapse jelenet), a társadalomkritikus üzenetét pedig túlságosan leegyszerűsíti. A szezon végére hagyott Aau dala viszont kellemes meglepetés: a stoptrükkel mozgatott játékbabáinak végtelenül egyszerű az arcberendezése, de a kreatív rendezésnek hála egyszerre látványos, bájos, és amikor kell, még picit félelmetes is a dél-afrikai Triggerfish műve.

A végére hagytuk a Sikolycsúcs című epizódot, ami nem véletlen, ez a rész külön bekezdést érdemel. A Cartoon Saloont részben az különbözteti meg egy átlagos animációs stúdiótól, hogy hihetetlen érzékük van a háttérképek kompozíciójához, ami az ő Star Wars-alkotásukban különösen feltűnő, főleg a Látomások többi epizódja mellé állítva,. A körülbelül 30 másodperces nyitóképsor például olyan hatékonyan vázolja fel a főszereplő életkörülményeit, hogy a második snittnél azonnal igazat adunk neki, amikor közli, ő inkább lelép a gyárból. A Sikolycsúcsban számos olyan beállítás van, melyeket még egy falra akasztott képkeretben is érdemes lenne mutogatni, és amelyek lenyűgöző színvilággal ábrázolják a helyszínül szolgáló baljós, de valahogy mégis gyönyörű bolygót. Néha úgy fest ez az animációs film, mintha egy igényes point-and-click kalandjátékról néznénk egy játékmenet videót, ráadásul nem csak az egyedi látványvilág miatt működik, hanem azért is, mert a cselekmény végső fordulata rendkívül fájdalmas és emberi döntés állítja a főhőst, amin nehéz nem meghatódni.

Már pusztán azért is érdemes lett volna elkészíteni a Látomások második évadát, hogy ez az alkotás megszülethessen.

---

A Star Wars: Látomások valamennyi epizódja elérhető a Disney+-on.