A pók feje - Kritika
Chris Hemsworth imád gonoszt játszani
Chris Hemsworthről elsősorban Thor vagy Tyler Rake ugrik be, a megnyerő mosolyú, karizmatikus színészt kevésbé tudjuk elképzelni gonosztevőként. A Netflix legújabb szatirikus sci-fijében, A pók fejében viszont ő formálja meg a zenebolond antagonistát és nagyjából élete (egyik) legjobb alakítását nyújtja. Joseph Kosinski (Top Gun: Maverick) rendező és a Deadpool-filmek forgatókönyvíróinak (Rhett Reese, Paul Wernick) közös műve persze nem csak Hemsworth rendhagyó figurája miatt érdekes, de kétségtelen, hogy nélküle feleennyire sem működne.
Keményebb, mint Joker Vigyorexe – Erről van szó
Emlékeztek Tim Burton 1989-es Batmanjének halálos nevetést okozó Vigyorexére és a Batman: Kezdődik! Madárijesztőjének rémálomdrogjára? Chris Hemsworth Steve Abnestije hasonló, görcsös hahotázást, paranoiát vagy csillapíthatatlan szexuális vágyat keltő kábítószerekkel és gyógyszerekkel kísérletezik a George Saunders Escape from Spiderhead című elbeszéléséből készült A pók fejében a címszereplő, egy távoli szigeten elszeparált speciális börtönben. Nincsenek fegyőrök, a rabok viszonylag szabadon járhatnak-kelhetnek, sőt nagyon is jó körülmények között élnek és gyanúsan engedelmesek. Az egyik legszorgalmasabb, Abnestivel a legjobb viszonyt ápoló önkéntes Jeff (Miles Teller), akinek Lizzyvel (Jurnee Smollett) együtt megvan a maga múltbeli traumája, és aki egyre ellenszenvesebbnek tartja Hemsworth gonosztevőjének módszereit, főleg, miután rábukkan annak egy sötét, féltve őrzött titkára.
Ütős anyag! – Ezért jó
Mindenekelőtt ismét: Chris Hemsworth! A pók feje nem különösebben kiemelkedő filmalkotás, ha fel is vonultat nagyon izgalmas témákat és a Saunders-elbeszélés miatt érdekes, eredeti a disztópiája, azonban Hemsworth viszi a prímet. A külföldi kritikusok felrótták A pók fejének, hogy nem tudja elég elvetemültté építeni gonosztevőjét. Mi csak azt kérdezzük, van-e elvetemültebb egy zenebolond, paternalista mentalitású, azaz mézes-mázas és atyáskodó antagonistánál, aki nem fenyítéssel, fenyegetésekkel vagy egy magánhadsereggel hódítja meg az embereket, hanem a mosolyával, lehengerlő monológjaival, étellel-itallal, haverkodással és egyéb kifinomult módszerekkel. Végig érződik, hogy Hemsworth nagyon élvezte eljátszani Steve Abnestit, így a néző is élvezheti, ahogy ez az úriembernek tűnő fickó leül a mikrofonja elé, barátságosan üdvözli tesztalanyait és az emberiség javának elősegítéséről papolva nézi végig, ahogy két felnőtt ember begerjed egymásra és vad szexbe kezdenek.
Abnesti igen is zseniális gonosztevő, mert pont olyan gazember, akiről nem hinnénk el első látásra, hogy velejéig romlott, drog nélkül is könnyű bedőlni neki, mert úgy adja el Jeffnek és a többieknek az emberi méltóságot megsemmisítő drogokat, hogy maguk is elhiszik, a tesztek az ő és embertársaik sorsát jobbra fordíthatják. A pók feje így rengeteg izgalmas társadalmi és filozófiai, sőt jogi kérdést felvet, hasonló kapitalizmus-kritikát fogalmaz meg, mint George A. Romero a Holtak hajnalában, Sidney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című klasszikusában vagy a Netflix tavalyi sztársorozata, a Nyerd meg az életed. Azaz eszünkbe juttatja az egyszerű, hétköznapi szituációkat, a bevásárlást, a bőrünk alá kúszó reklámokat, a munka vagy a szórakoztatóipar világát, amelyben a sikermítosz vagy a jobbá válás reményében emberek alázzák meg magukat, más emberek, vezetők pedig ebből hasznot húznak. A lovakat…-ban, a Nyerd meg az életedben vagy A pók fejében is megkapja az egyén a jutalmait, az átmeneti kielégüléseket, ám az életéből mégis hiányzik valami, amit észre sem vesz a tágas és paradox módon szabad börtönben: a szabadságnélküliséget és a szabad akarat hiányát. Egyébiránt Miles Teller Jeffje mint főhős is érdekes a maga módján: nem bonyolult a háttérsztorija, egészen hétköznapi és egyszerű a traumája, mégis életszagú, mert bármelyikünkkel megeshet ehhez hasonló, ha elveszítjük a fejünket és hibázunk egy nagyot. Személyes szálával jól összefésülték a fő cselekményt az alkotók, így szép íve van Teller karaktere fejlődésének.
Ezektől bad triped lesz! – Ezért nem jó
Joseph Kosinskiék műve akkor, illetve addig működik a legjobban, ha és amíg hű George Saunders elbeszéléséhez. Ennek elolvasása nélkül is jól érezhető, miket toldottak hozzá a film készítői, mert jellemzően ezekkel a részekkel vannak a gondok. A finálé, azaz amikor beindul az akció, nagyon sutára sikeredett, nem is értettük, hogy a Top Gun: Mavericket is dirigáló Kosinski hogyan rendezhetett ilyen béna akciójeleneteket. Azzal nincs gond, hogy humorosra vették a figurát, hiszen végső soron egy szatírát láttunk, de ehhez képest is gyengék az akciók. Ugyanígy fapados és összecsapott Lizzy cselekményszála, háttértörténete, amit a film utolsó harmadában szinte odahánynak a néző elé, így nem is igazán működik az ő és Jeff kapcsolata. Mivel sokáig nem látjuk kettejük között az analógiát, nincsenek is egy hullámhosszon. Ráadásul a karaktert játszó Smollettnél sokkal jobb a Netflix által közzétett hivatalos klipben is látható mellékszereplőt, Heathert megformáló Tess Haubrich.
Pár súlyosabb logikai baki, illetve ellentmondás is tetten érhető A pók fejében. Egyrészt nagyon önkényes módon működnek a drogok, amit persze meg lehet indokolni azzal, hogy embere válogatja, ki, mennyire bírja a strapát, de ha egy szerről bebizonyosodik, hogy több karaktert is ugyanúgy hazavág, akkor miért nem vág haza egy bizonyos szereplőt, akire elvileg hasonlóan kellene hatnia? Azt is meg lehet érvelni az egyik fordulat után, hogy miért nincs fegyőr az intézményben, de azért még egy olyan önelégült ember, mint Abnesti is gondolhatna arra, hogy valami balul sülhet el, főleg, hogy egy körmönfont antagonistáról van szó. Ezzel összefüggésben még problémásabb, hogy Steve a drogot távirányítással, egy, az elítéltek hátára erősített, ampullákat tartalmazó készülékkel adagolja a tesztalanyokba, ami nem egyszer hibásodik meg amiatt, hogy például a falnak ütődnek a szereplők. Persze vannak karakterek, akiknél ez nem így működik. Ha alvás közben is rajtuk van, amikor még annyira sem vigyáz senki a szerkezettel, mint ébren, akkor miért nem zavarodik meg a készülék? És mégis miért nem olyan szobában zajlanak a kísérletek, ahol nem tehetnek másban vagy magukban kárt a nem egyszer önkívületi állapotba kerülő tesztelők? Ez utóbbi sem magyarázható pusztán Abnesti embertelenségével, hiszen neki is érdeke, hogy egyik tesztalany se veszítse életét.
Belőjük magunknak, avagy megéri megnézni?
A pók feje nem világmegváltó, de határozottan jó kis szatíra, amelynek a Ne nézz fel!-hez, a Netflix tavaly karácsonyi katasztrófafilmjéhez hasonlóan megvannak a maga butaságai, melyek belerondítanak az élménybe. Kétségtelenül a cselekmény első fele a legerősebb, itt működik a legjobban a szatíra, mi gyakran fel is nevettünk az egyes tesztek nézése közben, még ha sok poén altesti vagy szexuális jellegű volt is, de ott volt bennük a társadalomkritika, a plusz tartalom. Az utolsó harmad, a finálé és az amúgy bizonyos szempontból zseniális végkifejletet tönkrevágó didaktikus narráció jelentősen rontanak a minőségen, de összességében így sem bánjuk, hogy időt szenteltünk A pók fejére. Chris Hemsworthnek pedig javasoljuk, hogy gonoszkodjon gyakrabban!
A pók feje (Spiderhead) június 17-től elérhető a Netflix kínálatában. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
