Top Gun: Maverick - Kritika
Eláll tőle a lélegzeted
Ugyan az 1986-ban bemutatott Top Gun olyan töményen desztillálta a nyolcvanas éveket, hogy az emberek teljesen jogosan mindenféle kórképet mondtak rá, Tony Scott második egész estés filmjétől az elvitathatatlan, hogy szédítően profi munka lett. Akciójelenetei, beállításai mind hibátlanok voltak, és még a napbarnított bőrön megjelenített utolsó izzadságcseppnek is fontos dramaturgiai szerepe volt. Így aztán a folytatást nem lehetett egy szimpla iparosra bízni. Mikor a Paramount bő egy évtizeddel ezelőtt elkezdett játszani a gondolattal, hogy újra elővegye a stúdió egyik legnagyobb sikerét, az akkor még élő Scott nyilvánvalóvá tette, hogy ő egy teljesen új filmet akar. Ez a szellem szerencsére végig elkísérte az alkotókat, akik úgy kívántak tisztelegni az eredeti film előtt, hogy közben teljesen újra feltalálják azt. Erre szükség is volt, hisz - mint említettük - a Top Gun egy olyan letűnt évtized emléke, amit megidézni ugyan trendi dolog mostanság, de nem erről a túlexponált maszkulin oldaláról.
Az eredeti Top Gun színésze beperelte a Paramountot, amiért az engedélye nélkül használták fel a képét a MaverickhezÍgy aztán az alkotók meghozták a lehető legjobb döntésüket, és Mavericket, a még mindig forrófejű és elpusztíthatatlan pilótát sebezhetővé tették. Mi több, sebekkel telivé: a forrófejűség, a vakmerőség és a sebesség imádata továbbra is lételeme Pete Mitchell századosnak, ugyanakkor a mai napig nem volt képes feldolgozni egykori társa, Goose elveszítését, és ez gyakorlatilag minden döntésére rányomja a bélyegét. Nem eresztett gyökeret, nem állapodott meg senki mellett, mert többé már senkit se akart a közelébe engedni, nehogy az esetleges elveszítésével újra át kelljen élnie ugyanazt a fájdalmat. Vannak ilyen emberek, filmeken innen és túl egyaránt.
Aztán Maverick egyszer csak élete egyik legnagyobb kihívásával kénytelen szembesülni: tanítania kell egykori társa fiát, Roostert (Miles Teller), aki a mai napig nem bocsátotta meg neki, hogy apa nélkül volt kénytelen felnőni, de gyűlöletének hátterében más okok is rejtőznek, melyek felfedezését inkább meghagyjuk nektek. Mert lehet, hogy a Top Gun: Maverick olyan úton jár, amire már megannyi film ráfordult ezelőtt, de olyan könnyedén és ügyesen von be minket a karakterek fejébe és lelkébe, hogy lelkesen és izgatottan követjük le az ismerős, de messzemenőkig kielégítő fordulatokat. És itt kell megjegyeznünk, hogy a Maverick sokkal, de sokkal jobb film az eredeti Top Gunnál, ami tényleg egy iszonyúan profin összerakott blockbuster volt, de minden forrósága ellenére valójában jéghideg, milliméterre pontosan kiszámított munka.
De mint említettük, a filmet a jól megírt forgatókönyv ellenére se lehetett egy vízió nélküli iparosra bízni: így jött a képbe az a Joseph Kosinski, aki egyszer már készített egy olyan legacy sequelt - azaz egy sok-sok év után, új és régi, időközben igen korossá vált szereplők közreműködésével leforgatott folytatást -, amely ügyesen találta és tálalta fel magát, de a Maverick a Tron: Örökségnél is ügyesebben hangsúlyozta ki az elődje erényeit. Kosinski - aki a Feledésben már dolgozott együtt Cruise-zal - nyilvánvalóvá tette, hogy az új filmnek is legalább olyan elképesztően lehengerlőnek kell lennie kialakításában, mint amilyen a Top Gun volt 36 éve, és Cruise ebben természetesen partner volt, aki minden színésztársával együtt kőkemény kiképzésnek vetette alá magát, hogy aztán az esetek nagy százalékában valódi gépek pilótafülkéjében rögzítse a repülős jeleneteket - tudjátok, az autentikusság és az odaadás jegyében. Emellett persze profi pilóták is odatették magukat, a stáb pedig több száz órányi felvételből vágta össze a film szédítő akciójeleneteit, amik kedvéért tényleg megérte évekig halasztani ezt a filmet.
És itt kell kritikusból mozirajongóvá átmenve emelnünk a kalapunkat, ugyanis lehet, hogy a Top Gun: Maverick sztorija kiszámítható, a párbeszédei pedig faék egyszerűségűek, de egy ilyen szívvel-lélekkel összerakott mozit, ami nem egy szuperhősös vagy más természetfeletti jelenésekkel foglalkozó franchise újabb epizódja, egyszerűen nem lehet látni manapság. És ez a film nem csupán azért kínál szuperszonikus menekülési útvonalat a valóságból, mert párját ritkító, hanem mert emellett bitang jól össze is van rakva - profin, de érzéssel.
Szóval lehet, hogy Tom Cruise már közelebb áll a hatvanhoz, lehet, hogy magánemberként iszonyú maximalista és nem is túl kellemes ember, de hogy tudja, mitől működik a mozi, az egészen biztos: hisz ez már az ötödik olyan évtized, amikor ismét leszállítja nekünk a tökéletes blockbustert.
A Top Gun: Maverick (12 éven aluliaknak nem ajánlott) 2022. május 26-tól látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
Pozitívum
- Elképesztő repülős jelenetek
- Működő karakterek
- Átélhető érzelmek
- Kellemesen szórakoztató sztori...
Negatívum
- ...ami azért nagyon kiszámítható
- Kőbunkóval kiklopfolt dialógusok
Végszó
A Top Gun: Maverick úgy képes folytatni az eredeti filmet, hogy annak örökségéből ügyesen kivon mindent, ami elavult, és hatványra emeli azt, aminek akkor is csodájára járt a világ. És ennek a filmnek érdemes is a csodájára járni, no nem a közhelyes sztorija vagy a kopottas párbeszédei miatt, hanem azért, mert bitang jól meg van csinálva: brutális profizmussal, de mégis szívvel-lélekkel.
