Sisu - Kritika
Csákánnyal a tank ellen
Egy időben azon keseregtek a rajongók, hogy az akciófilmek korának leáldozott, vagy hát legalábbis olyan tökös akciófilmek már úgysem készülnek, mint amiket a két legenda, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone virítottak, pláne, hogy nincsenek is már hozzájuk hasonló akciósztárok. Az lehet, hogy ők egyediek és megismételhetetlenek, de az utóbbi évtizedben többen is bizonyították, hogy van élet a zsánerben Schwarzin és Sly-on túl. Elég csak a Keanu Reeves reneszánszát elhozó John Wickekre vagy Bob Odenkirk totálisan őrült kvázi John Wickjére, a Senkire gondolni, amelynek jó értelemben túltolt buszos jelenetét biztosak vagyunk benne, hogy sokan máig újranézik. Ezeknek a filmeknek a nyomdokában jár a finn Jalmari Helander (Rare Exports) Sisuja is, ami azért át-átesik a lónak arra a bizonyos túloldalára.
Haza? Becsület? Ugyan már! Arany! – Erről van szó
Helander bevallása szerint mondjuk nem a John Wickek, hanem a Rambo-filmek és a legendás finn mesterlövész, Simo Häyhä második világháborús "munkássága" inspirálták. A világégés vége felé, a lappföldi háború (1944. október 1. és 1945. április 25. között zajlott) idején járunk, amikor a finnek már átálltak a szövetségesek oldalára a Szovjetunióval kötött fegyverszünet értelmében és a nácik ellen fordultak. A Sisu hőse egy, még Wicknél és Senkinél is öregebb róka, Aatami (a hatvanas éveiben járó Jorma Tommila alakítja), aki látszólag csak egy idős, lepukkant szerencsevadász, de mint később kiderül, a szovjet ("megboldogult") ellenfelei a népmesei Kocsej becenévvel illették, melynek nem véletlenül vannak olyan konnotációi, hogy "halhatatlan", illetve "aki nem tud meghalni". Erről hamarosan a nácik is meggyőződhetnek, mivel Aatami nagy mennyiségű aranyat talál, amire szemet vet az SS egyik tisztje, Bruno (Aksel Hennie) is, főleg, hogy a háborús vereség közeledtével már ő sem hisz az olyan magasztos eszmékben, mint vér és becsület, inkább a bőrét mentené. Jól el is bánnak az arannyal utazó Aatamival, csakhogy az öreg maga a halálos fegyver.
Ami aranyat ér – Ezért jó
Bár Helander az 1982-es Első vért emlegette legfőbb referenciaként, azért Aatami nem egy Rambo, ahogy a Sisu távolról sem az inkább realista és visszafogott Első vér. Éppen azért emlegetik a külföldi kritikusok is jogosan a John Wicket – főleg, hogy Aataminak is van egy kutyusa – az egyébként tavalyi, torontói világpremierje óta sokat ajnározott finn akciófilm kapcsán, mert pontosan olyan túlzásokkal él. A film feliratai (a cselekményt fejezetekre bontotta Helander), a táj- és világábrázolás pedig elég korán egyértelműsítik, hogy ez nem valamiféle történelmi vagy háborús film lesz. Sőt, szutykos arcú, szakadt ruhájú, borostás, kapzsi gonosztevői és antihősei miatt az olasz westernek juthatnak róla eszünkbe vagy az azokra hajazó, szintén második világháborús darab, a Clint Eastwood-féle Kelly hősei 1970-ből. Igaz, ez hangsúlyosan nem vígjáték néhány keserű poénja ellenére, hanem sötét tónusú, igen véres és brutális akcióthriller piszok erős atmoszférával, mivel a forgatás a gyönyörű, egyúttal itt most hullaszagú és kietlen Lappföldön zajlott. És hogy további párhuzamot is vonjunk, Juri Seppä és Tuomas Wäinölä remekül eltalált filmzenéje folklorisztikus, sőt vikinges dallamokat vonultat fel, így akár Az Északi is beugorhat a Sisuról, kiváltképp, hogy rögtön az egyik első jelenetben Aataminak van egy elég menő, meztelen felsőtestes "vikinges" jelenete. Oké, tudjuk, hogy a finnek és a skandináv hódítók között azért vannak lényeges különbségek, de az északi mondakör hatása érezhető a filmen. Ennek, a második világháborús miliőnek, a westernnek és az akciófilmnek az egyvelege teszi olyan egyedivé, vonzóvá és szórakoztatóvá a Sisut.
A John Wickekhez képest a Sisu amúgy inkább túlélőthriller, mint akció, mert Helander nagy hangsúlyt fektet a bujkálásra, a menekülésre és a csapdaállításra, ebben tényleg a Rambo párdarabjának tekinthető a film. Ugyanakkor ha összecsapásokra kerül a sor, az alkotó nem finomkodik: fejen premier plánban átszúrt tőr, frizbiként használt aknától darabokra robbanó nácik és csákány kontra tank várnak ránk a Sisuban. A rendező nem spórolt tehát a brutalitással, a vérrel, belekkel, túlpörgeti, a végletekig, szinte az önparódia határáig húzza az akciójeleneteket. A feszes, szűk másfél órás cselekmény annyira intenzív, sodró lendületű, sallangmentes, hogy nagyon nincs idők gondolkodni abszurditásain. Jorma Tommila egyébként kiváló akcióhős Aatami szerepében, a cselekmény végére szinte már mi is féltünk tőle, na meg ámultunk rajta, mert amúgy távolról sem izomkolosszus, néha kifejezetten törékeny öregembernek tűnik. Viszont erre mindig rákontráz, megmutatja, hogy szálkás, szikár, szívós fickó ő: öregember, de nem vénember! Aksel Hennie is karizmatikus a velejéig romlott, pénzéhes főnáci szerepében, és még néhány "erős nő" is feltűnik a színen Mimosa Willamo dögös mellékkarakterének a vezetésével. Nyugi, utóbbiakat nem viszi túlzásba Helander, nem változik a Sisu feminista akciófilmmé, a brutális nőepizód kellőképp megalapozott és katartikus is.
Ami bitófára való – Ezért nem jó
A Sisuba bizonyos szempontból persze nem lehet belekötni, mert sötét tónusa és brutális összecsapásai ellenére könnyed, másfél órás, intenzív szórakozást kínál, nem is akar több lenni ennél. Viszont túlzásai és logikátlanságai még ehhez képest is szemet szúrhatnak, ahogy természetesen egy John Wickben és Senkiben is szemet szúrnak. Fogtad a fejed, amikor Keanu Reeves, illetve kaszkadőre lebucskázott a lépcsőkön a John Wick: 4. felvonás végjátékában? Túlzónak érezted, amikor Bob Odenkirk a Senkiben egy sportkocsiból vakon tüzelve kereket oldott az őt beszorító gépfegyveres gengszterek elől? Hagyd már! A Sisuéihoz képest ezek dokumentarista-realista jelenetek! Jalmari Helander teljes mértékben fittyet hány fizikára (az a bizonyos repülős jelenet a végén) és biológiára (lásd a főhős sérüléseit és vérveszteségét) egyaránt, sőt – elnézést a vulgáris túlzásért, de ide illik – magasról lesz***a ezeket. Így igen, az említett két közkedvelt filmhez hasonlóan a Sisu is paródiába hajlik, komor atmoszférája ellenére nem egyszer mosolyodhatunk el rajta, és nem azért, mert akkora poénokat durrogtat, hanem mert már annyira abszurd, hogy csak nevetni lehet abszurditásain.
Jó, nézzük el ezeket, tudjuk be feature-ként a túlzásokat, hiszen Reeves és Odenkirk akcióthrillerjei is pont ilyenek miatt pokolian szórakoztatóak! Ám Helander mint forgatókönyvíró sokszor nem foglalkozott különösebben magával a cselekménylogikával sem. Azaz számos olyan szituáció van, amelyben a nácik teljesen ellentmondanak önmaguknak, saját kegyetlenségüknek. Ott van a legszemléletesebb példa, hogy Aatamit rengetegszer lelőhetnék közvetlen közelről, de balhere módjára nem teszik meg. Mintha ezek a nácik nem annak a Harmadik Birodalomnak a katonái lennének, ami embertömegeket égetett el a haláltáborokban, illetve igázott le országokat a háború alatt "faji" alapon. Mi indokolja hát az elpuhulást? A forgatókönyvírói önkény. És értjük mi, hogy Helander egy kvázi mitológiai hőst kreál Aatamiból, de még így is elég szürreális, hogyan old kereket bizonyos lehetetlen szituációkból, például egy teljesen nyílt terepen, ahol fák sincsenek, és legfeljebb csak egy korlátozott területet elfedő füstfelhő fedezi őt. Lehet, sőt biztos, hogy vannak ilyen bakik a John Wickekben is, és hát igen, azokban is szemet szúrnak, videójátékos jelleg ide vagy oda!
Megküzdjünk érte, avagy tegyünk egy próbát vele?
A Sisu erősen ajánlott mindazoknak, akik vágynak egy bevállalós akcióthrillerre, amit végre nem amerikaiak készítettek, hanem Európából jön, habár amúgy a Sony Pictures és a John Wickeket is forgalmazó Lionsgate karolta fel a projektet. Jalmari Helander műve elé érdemes kikapcsolt aggyal leülni, meg félretenni mindazt, amit a második világháborúról tudunk, mivel ha folyton a tényeket és a helyzet valószerűségét feszegetjük, az tönkreteheti az élményünket. Néhány forgatókönyvírói logikátlanság is kizökkenthet persze, de fontos, hogy alapvetően egy kosztümös akcióthrillerként tekintsünk a Sisura, ami ötvözi a Rambo, a spagetti westernek és a vikinges filmek legjobb elemeit. Ha nem várunk tehát ennél többet a filmtől a történelmi közeg miatt, akkor nem fogunk csalódni benne, kifejezetten várni fogjuk a folytatását.
A cikkhez felhasznált képek forrása: Lionsgate.
A Sisu 2023. június 29-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
