John Wick: 4. felvonás - Kritika

A kritika spoilermentes.

---

Úgy tartja a mondás, hogy a legtriviálisabb dolgokból alakulnak ki a legnagyobb balhék, adott esetben háborúk. Ezt a tézist támasztja alá John Wick 2014 óta tartó története is, avagy ugyan nem kicsit ironikus, hogy a bérgyilkosok világából szabadulni vágyó címszereplő egész hadseregeket számol fel, csak mert megölték a kutyáját és elrabolták tőle a kedvenc kocsiját, ám a második és harmadik részben véresen komollyá vált a dolog, emelkedtek a tétek, hiszen Wick maga is célpont lett, önmegváltása pedig egyre lehetetlenebbnek tűnik. A franchise kétségtelenül roppant szórakoztató stilizált akciói és abszurd történetei miatt, de filmről filmre azt a kérdést tettük fel, hogy hová lehet ezt még fokozni, és már a John Wick: 3. felvonás esetében is rezgett a léc, bár végső soron Derek Kolstad forgatókönyvíró és Chad Stahelski rendező ismét meg tudtak lepni minket. A legújabb, negyedik rész az eddigi leghosszabb, legmonumentálisabb John Wick, ám ebben ér minket a legkevesebb meglepetés. Vannak azért meglepetések, megijedni nem kell!

Az biztos, hogy az akciókra, illetve a kivitelezésükre ezúttal sem lehet panasz, és a Kolstadtól a stafétát átvevő forgatókönyvírók, Shay Hatten és Michael Finch minden korábbinál több és változatosabb egzotikus és kevésbé egzotikus helyszínre kalauzolnak el minket az oszakai Continental Hoteltől egy lélegzetelállító, vízeséssel megbolondított berlini szórakozóhelyen át Párizsig és annak ikonikus helyszíneiig, élen a Szent Szív-bazilikával és környékével. Az alkotók nem finomkodnak, amellett, hogy tökéletesen kihasználják a választott helyszíneket, újfent szinte az abszurditásig fokozzák az összecsapásokat golyóálló öltönyökkel, szamurájpáncélra emlékeztető öltözetbe bújt kommandósokkal, egy irdatlan nagy pisztollyal vagy éppen robbanó lövedékekkel felturbózott sörétes puskákkal. A szúró-vágófegyverekkel operáló jelenetek ismét szinte testközeliek a kitartott felvételeknek és a zseniális harci koreográfiáknak köszönhetően, bár arra senki se számítson, hogy Keanu Reeves ugyanolyan fürge, mint az első részben! Na persze ez nem negatív kritika a részünkről, Reeves újfent maximálisan odatette magát, és bár nem egy Tom Cruise, aki mindent maga csinál, közel a hatvanhoz ez a sok birkózás és akrobatikus mutatvány még így is dicséretesek a sztár részéről.

Az akciókkal viszont van két nagy gond. Egyrészt a John Wick: 4. felvonás túl hosszú, jelenetei pedig túlnyújtottak, és dacára a remek harci koreográfiának néhol fárasztóak. A John Wick-filmek számára mindig is az 1 óra 40 perc volt az ideális játékidő: ezt a második rész csak kicsivel, a harmadik már a kelleténél picivel többel lépte túl. Az első film szikársága és célratörése fogott meg minket, úgyhogy nem lett volna rossz, ha tudják tartani ezt a játékidőt az alkotók végig, hiába, hogy a 4. felvonásra a több országon átívelő nagy leszámolás ígéretével ülünk be a mozikba. Az új epizód nettó játékideje 2 óra 40 perc, amiből bátran ki lehetett volna vágni 40 percet még forgatókönyv szintjén. Az oszakai akciószekvenciára például ráfért volna a fazonírozás, miként a párizsi csetepatéba is bele lehet fáradni egy idő után.

Ugyanígy hosszabb a kelleténél a berlini akció, ami ráadásul csak egy "mellékküldetés", ami persze a "főküldetés" teljesítéséhez szükséges, de ettől még kitérőnek hat, főleg ilyen terjedelemben. Ez a szekvencia azt is példázza, hogy a John Wick: 4. felvonás nem igazán tud újat mutatni. A vízesés hangulatos és feldobja a klubban zajló összecsapást, de láttunk már ehhez hasonló neonfényes "eldurvult bulit" rögtön az első részben. Ugyanígy az oszakai kardozás-lövöldözés is ismerős a John Wick 3-ból, pontosabban a távol-keleti, egzotikus fegyverekkel vívott küzdelmek nem hatnak már úgy, mint korábban. Persze Chad Stahelski és társai mindent a négyzetre emeltek, ezért bizonyos szempontból újszerűnek érezhetjük az akciókat, de többségük nem gyönyörködtet az újdonság varázsával, mint annak idején a második rész tükörtermi attrakciója vagy a 3. felvonás Continental Hotelben lezavart végső párbaja.

Apropó, végső leszámolás. Na ebbe beleadtak apait-anyait Stahelskiék, és itt nem a szekvenciára, hanem magára a végjátékra gondolunk! Kár lenne erről bármi konkrétat elárulni, legyen elég annyi, hogy a westernrajongóknak különösen tetszeni fog. Ez kellőképp eredetire sikerült, ami abból is fakad, hogy nem egy tömegjelentről van szó, hanem egyéni összecsapásról, és itt az alkotók jó érzékkel elcsendesítették a John Wick 4-et. A rendezés higgadtabbá, thrilleresebbé válik a végjátékra, a feszültség izzik, és komolyan lehet izgulni azon, ki kerül ki győztesként a küzdelemből. Szóval remekül megkomponált, a John Wick: 4. felvonás vállalt, a korábbiakhoz képest melankolikusabb hangulatához és végcéljához méltó összecsapás ez, ami nemcsak a zsigereinkre, hanem az érzelmeinkre is hat.

Ha már a westernt emlegettük: az alkotók a legújabb John Wickben felerősítették a korábbi részek western- és szamurájfilm-felhangjait. Ezeknek a filmeknek nagy erénye, hogy ugyan sémákkal dolgoznak, de a karakterkapcsolatok mégis különlegesek amiatt, hogy ebben a vállaltan abszurd cselekményvilágban mindenkinek megvan a becsületkódexe és a szabályrendszer, amihez tartja magát. Az ellenfelek ezúttal is a megfelelő helyeken leülnek és elbeszélgetnek egymással, persze csak a maguk szűkszavú módján. Színt vallanak a szembenálló felek, akik a kutyás-kocsis incidens előtt még barátok voltak – és barátok lehetnének továbbra is, ha nem köteleznék őket a Kör törvényei és saját motivációjuk arra, hogy megpróbálják eltenni egymást láb alól. Persze vannak átlagos rosszfiúk, akik csak ütni akarnak, kérdezni nem, de a John Wick 4-et is ez a koncepció teszi különlegessé, hogy Wick és bizonyos ellenfelei tisztelik egymást, akár a westernhős és az antagonista mondjuk a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Ezzel összefüggésben pedig megállapíthatjuk, hogy a John Wick: 4. felvonás készítői jól belőtték az akció, az önirónia, a poénok és a melankólia arányát. Nincs semmilyen történetidegen, a mai hollywoodi szórakoztató filmekre jellemző műmájer poénkodás, de egy-egy félmondat vagy vizuális geg, kikacsintás mosolyt csalhat az arcunkra annak ellenére, hogy tudjuk, most aztán hősünk mindent egy lapra tesz fel, és mivel nagyjából az egész világ rá vadászik már, kicsit sem hibázhat.

A John Wick: 4. felvonás új karakterei amúgy jellemzően működnek, élen a Zsivány Egyes közönségkedvenc karakterét eljátszó Donnie Yen vak bérgyilkosával, Caine-nel és a másik távol-keleti filmsztár, a Mortal Kombat Scorpionjaként is emlékezetes Hiroyuki Sanada Kojijával, az oszakai Hotel vezetőjével. Yen figurája különösen izgalmas és szerethető, sőt a John Wick-filmsorozat nem túl komplikált sztorijaihoz és hőseihez képest kifejezetten összetett karakter, aki több mindenben hasonlít Wickhez. Érdekesek a motivációi, a vívódása, a döntései, na meg a harcművészeti filmekben bizonyított Yen ismét kitesz magáért az akciók során. Igaz, nem túl hiteles vak ember, főleg, hogy a napszemüvegén keresztül jól kivehető a pislogása, illetve az, hogy a színésznek amúgy egészséges a szeme. De annyi baj legyen, láttunk mi már Daredevilt verekedni!

Nem minden újonc működik azért. Bill Skarsgård Márkija sajnos inkább sablongonosz lett, akinek vannak jó beszólásai, meg persze a remek színész kisujjból kirázza a rosszfiút, mégsem túl emlékezetes maga a karakter, akinek gyakorlatilag semmi becsülete nincs, tipikus hatalmával visszaélő, köpönyegforgató, minden hájjal megkent antagonista. Shamier Anderson Mr. Senkije pedig határozottan zavaró tényező: nem elég, hogy elég irreális még ehhez a világhoz képest is szinte minden jelenete, összességében felesleges figura, akinek a motivációi kuszák és összecsapottak. De legalább van egy kutyája, aki természetesen kitüntetett figyelmet kap John Wicktől. Egyébként a régi arcok közül is mindenki tiszteletét tesz McShane-től Laurence Fishburne-ig, és szomorú, de a John Wick: 4. felvonás akaratlanul is szépen tiszteleg a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Lance Reddick előtt.

Ejtsünk még néhány szót a cselekménylogikáról, ha már az irreális jeleneteket emlegettük! Ez a filmsorozat mindig azzal magasodott ki az akciófilmek tengeréből észbontó hosszú beállításos csetepatéi mellett, hogy videójáték elven működött. Na nem a lopakodásra, álcázásra, beépülésre és a profi bérgyilkolásra kihegyezett Hitman-szériára, hanem sokkal inkább a gyors, brutális rajtaütésekre ösztönző indie klasszikus Hotline Miamikra emlékeztet a Keanu Reeves második reneszánszát elhozó John Wick. Ha a negyedik részre beülünk, nem kapunk mást ezúttal sem, nem lepődünk meg azon, hogy egy vak harcos úgy lövöldöz és kaszabol, mintha sasszemei lennének, vagy azon sem akadunk fenn, hogy John Wick több lépcsőről legurul és kutya baja sem lesz. Az viszont már a korábbi epizódokban is elég bénán nézett ki, hogy az utcai járókelők vagy a partyzó emberek nem igazán reagálnak arra, hogy Wick és egy rosszarc szétverik egymást és a helyszínt is. A John Wick: 4. felvonásban például a berlini bulin is nagyjából olyan képet vágnak a közeli partyzók a vérontás láttán, mintha csak vörösbor ömlött volna ki a vadiúj asztali terítőre, a többiek a távolban meg ropják tovább a táncot. Értjük, hogy a John Wick-filmsorozat stilizált, mint a videójátékok, de azért az NPC-k, a nem játékos karakterek még a szintén önironikus GTA-játékokban is fejvesztve menekülnek, ha csak a levegőbe lövünk hősünkkel.

---

John Wick: 4. felvonás (John Wick: Chapter 4) március 23-tól megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.