Rez Infinite - Kritika

Egy 15 éves játéktól általában nem várja az ember, hogy a legmodernebb technikák előfutára legyen, és ismételten, sokadszorra újat tudjon mutatni, de a Rez, illetve új kiadása, a Rez Infinite tökéletesen hozza ezt. Nem kertelek sokat: a Rez Infinite VR nélkül „csak” az év egyik legjobb játéka, „mindössze” egy audiovizuális orgia, „csupán” a HD-újrakiadások egyik legigényesebb darabja. A szemüvegbe zárva viszont ennél is több tud lenni: a VR-technológia élménynövelő hatásának egyértelmű bizonyítéka, a PSVR koronagyémántja, és úgy általában a VR eddigi legnagyobb győzelme.

És, ha nem lett volna egyértelmű, a Rez Infinite kötelező vétel!

A játék

A Rez Infinite mindenkit el fog bűvölni – legalábbis mindenkit, aki a nagyobb büdzsével marketingelt játékok között ad neki egy esélyt. Tökéletesen működik VR-szemüveg nélkül is, 4K-felbontással fogja támogatni a PS4 Pro gépeket, és persze VR-ben még mágikusabb az élmény. Pedig papíron semmi extra, hisz egy „rail-shooterről” van szó, egy olyan akciójátékról, ahol tulajdonképpen csak a célkeresztet kell mozgatni; főszereplőnk magától suhan előre a digitális térben, egyetlen dolga, hogy lelőjön minden elé kerülő ellenfelet.

A játékot elindítva azonban már a főmenüben rátelepedik érzékszerveinkre a program, a néha törzsi jellegű dallamok hamar elektro pulzálással, dnb lüktetéssel, trance-ütemekkel gazdagszanak, szépen, sikereink nyomán, rétegről rétegre hajszolva az embert az önkéntelen ritmusra mozgásra. És a látvány ugyanígy magába szív: a hackelést modellező program szögletes, az ütemekre vibráló világokba vezet, az egyik mintha egyiptomi motívumok közt zajlana, a másik meg egyenesen az evolúciót modellezi, ahol az egysejtűek közül a végére eljutunk a digitális emberig.

A 2001-es Dreamcast-játékot többször is láttuk már: később jött a PS2-es átirat, majd az Xbox 360-as HD-kiadás egy rakás csodálatos bónusszal. Az Infinite az eddigi legnagyobb átalakulás, hisz az eddigi öt pálya, öt felejthetetlen, egyedi zóna után kaptunk egy újabbat – az Area X kicsit más felfogásban készült, reményeim szerint ez már a Rez 2 munkálatainak előjele. Itt avatárunkat mi reptethetjük, másként működik a „fejlődés”, de a látvány, a stílus több szintet ugrott, és a Child of Lightot is könnyedén lepipálva varázsol retinánkba égő csodákat a képernyőre. A csillagporrá váló ellenfelek, az egymással csatázó virtuális robotok látványa és a végső zóna éteri szépsége, a digitális istennő hajfürtjei között lezavart pusztítóan intenzív akció mind-mind jelzik, hogy Tetsuya Mizuguchi és a Rez Infinite többi fejlesztője ma is csodákra képesek.

Egy végigjátszás az eredeti öt zónán olyan 60-70 percig tart, ehhez az Area X még 20 percet tesz hozzá – 9200 forintért ez kevésnek tűnhet. Pedig a cím is jelzi, örök, időtlen alkotásról van szó – azon kevés játékok egyikéről, amelyeket tényleg néhány havonta elő lehet venni, és szimplán magunk lenyűgözéséért végigmenni a kedvenc pályákon. A HD kiadás Beyond módjának extráit ismét megkapjuk, egyedül a toplisták tűntek el, ami egész érthetetlen hiányosság – és ez az egyetlen oka, hogy nem kapott még magasabb pontszámot az Infinite. Más téren csak olyan változások vannak, amit csak a legvadabb rajongók fognak észrevenni – például az Area 5 végére visszakerült az a basszuslüktetés, amit a HD-kiadás érthetetlenül elhagyott.

A VR-élmény

Talán a fentiekből lejött, hogy a Rez iránti rajongásom ellenére az Infinite nagyságrendekkel jobban elbűvölt, mint vártam. Igaz, ennek nemcsak a ma is nagyszerű játékmenet, a tökéletesen megalkotott klasszikus pályák vagy az Area X tényleg példátlan szépsége volt az oka, hanem a VR is. Noha régi programról beszélünk, mintha az egészet erre találták volna ki. Lehetetlen? Persze. Így van? Igen – a Rez és a PSVR tökéletes kiegészítői egymásnak.

Bár rendelkezésre áll egy rakat irányítási mód, nem kell sokat kavarni – ki kell választani a dinamikus VR-módot (a másikban lassabbak a mozgások, kameraváltások – pedig azokra is szükség van), és lehet indítani az első területet. Garantálom, hogy amint az eleinte csaknem színtiszta fekete digitális táj, a korai szakaszokban puritán zene átadja a helyét a jóval komplexebb, színesebb kibertérnek és muzsikának, rá fogsz kattanni a játékra. Csak egy kontroller kell, az is csak egy gombja miatt (azzal lehet befogni az ellenfeleket, legfeljebb nyolcat), minden mást a fejmozdulataiddal tudsz végrehajtani. Azzal lehet forogni, azzal lehet becélozni az ellenfeleket, mégpedig végtelenül precízen.

Olyannyira jól sikerült a fejmozgással való célzás, hogy a játék észrevehetően könnyebb is lett – tényleg elég ránézni az elénk feszülő pajzsokra, a körülöttünk kavargó rakétákra, a gigászi főellenfelek sebezhető részeire, és már lőhetjük is azokat. A mágia, ami már 2001-ben is működött – miszerint bármit is csinálunk, valahogy varázslatosan mindig ütemre történik – fizikailag érezhető játékelemmé válik, hiszen a zenére bólogató fejünk valahogy mindig jókor fordul a megfelelő irányba. Nehéz ezt szavakkal elmagyarázni, de a sisakba csatolva pár másodperc alatt ösztönszerűvé válik a célzás, a harc – a Rez.

Mivel legtöbbször absztrakt környezetben vagyunk (ahol meg nem, ott végtelenül finom, felhőszerű részecskéket használ a program), a sok PSVR-játékra jellemző recésség sincs jelen, abszolút semmi nem érezhető abból, hogy a PS4 extra terhelés alatt dolgozna. Sajnálatos, hogy talán pont ezen absztrakció miatt sokak esélyt sem adnak neki (Európában ráadásul még demója sincs!), pedig ez tényleg a legsúlyosabb hiba, amit egy friss PSVR-tulaj elkövethet.

A Rez Infinite PS4-re és PSVR-re jelent meg. Mindkettővel teszteltük.