Pinokkió (Disney) - Kritika

Carlo Collodi 1881-es meséjét 1940-ben dolgozta fel a Walt Disney nevét viselő stúdió, a Hófehérke és hét törpe után ez volt a második egész estés rajzfilmjük, amit napjainkig több, mint félszáz követett. 2 Oscar-díjat nyert, ezzel elindult egy egyedülálló sikertörténet. Ami pedig a Disney animációs filmjeinek élőszereplős változatait illeti, az első ilyen feldolgozás az 1996-os 101 kiskutya volt, de 2010-től húztak csak bele igazán, Alice-től Demónán és Aladdinon át Mulanig megkaptunk mindenkit színészek által eljátszva, na meg a CGI Dumbót és Simbát is a gyermekpszichológusok legnagyobb örömére. Ezúttal Pinokkión volt a sor, mely nem a mozikban mutatkozik be, hanem a stúdió saját streaming csatornáján, a Disney+-on. Geppetto szerepében Tom Hankset láthatjuk, aki énekel és táncol, de csak egy kicsit. Nem mellesleg a Pinokkió betétdalának dallama csendül fel minden Disney film elején, szóval mondhatni, szívén viseli a sorsát a stúdió - na de mennyire?

Pinokkió történetét - legalább nagy vonalakban - mindenki ismeri. Az idős fafaragó mester által készített fabábú egy jótündér varázslatának köszönhetően életre kel, és hogy szert tegyen arra a tudásra és azokra a tulajdonságokra (bátorság, őszinteség és önzetlenség), amikre egy igazi, élő kisfiúnak szüksége van, kilép a műhely ajtaján át a veszélyekkel és kalandokkal teli nagyvilágba. Egyesek megpróbálják letéríteni a tisztességes útról és mint minden kisgyerek, naiv és könnyen befolyásolható, agya, mint egy szivacs, úgy szívja magába a sok információt, tágra nyílt szemekkel tekint a nagyvilágra, de sajnos vakon megbízik a felnőttekben. Nem tudja még, mi a jó és mi a rossz, ő csak igazi kisfiúvá szeretne válni, Geppetto elismerésére és szeretetére vágyik, amivel könnyű őt megvezetni és manipulálni. A jótündér egy tücsök gondjaira bízza, aki megpróbál felnőni a feladathoz, de időnként ő is elbotlik. A varázslat része, hogy Pinokkió valahányszor hazudik, megnő az orra, ami ugyancsak beépült a köztudatba és a szülők egyik fegyverévé vált a gyereknevelés során.

A történet tehát egy tanmese, és mint ilyen, örök tanulsággal szolgál minden nemzedék számára, éljen bárhol és bármikor a világon. De a világ változik és vele együtt változik minden, az emberek, a gondok, a problémák, de még az olyan dolgok is, mint az ízlés vagy a filmgyártás technológiája. A Disney néhány éve gondolt egyet és régi klasszikusait élőszereplős változatban is feldolgozta, melyek között vannak jobb és kevésbé jobb alkotások, de az egeres stúdió logójából ismert várkastély legmagasabb tornyának legfelsőbb ablakán a világra lenézve valaki úgy látta, jó az irány, amit folytatni kell.

A rajzfilmhez hasonlóan a sztorit ezúttal is a tücsök meséli el nekünk, és az alkotók meghagyták a könyv motívumot is. A rajzfilmhez képest Geppetto és Pinokkió viszonya kezdettől fogva sokkal bensőségesebb, az idős, magányosan élő fafaragó mester motivációja is hamarabb kiderül, érthető és elfogadható magyarázatot adva arra, miért is szeretne egy igazi kisfiút magának. A lakhelyül is szolgáló műhelyből csak úgy árad a szeretet, Geppetto személyében egy olyan embert ismerünk meg, aki nem szívesen válik meg az általa készített dolgoktól, kedvenc macskája és aranyhala mellett szeretett tárgyaival veszi körül magát. A néző szinte elveszik a részletekben, a fa természetessége és melegsége lengi be az egészet, a színek, a fények élettel töltik meg a teret, de pont az élet az, ami hiányzik innen: az ének, a tánc, a móka és a kacagás. Az aprólékos műgonddal elkészített mechanikus órákban testesül meg a türelem, a kézügyesség és a kreativitás, ugyanakkor arra is emlékeztetnek minket, hogy minden mulandó. Pinokkió szeretne igazi kisfiú lenni, megtapasztalni azt, amit életnek hívunk, annak jó és rossz oldalával együtt.

Bár egyes jeleneteket és részleteket egy az egyben átemeltek a rajzfilmből, a szöveg és a cselekmény is változott, ez különösen igaz a film második felére. Megváltoztak a dialógusok, az egyes jelenetek hossza, sorrendje, a hangsúlyok, az arányok, de a lényegi mondanivaló, a legfőbb üzenet megmaradt: könnyű elcsábulni és a könnyebb utat választani, de a szeretet segít visszatalálni. A téma örök, a szöveg valamivel modernebb, naprakészebb, kevesebb az ének, a tánc, ahogy a csacskaságból, a csetlés-botlásból visszavettek, ezáltal lett érettebb, komolyabb az alkotás, amely a szülő-gyermek kapcsolatra is jobban fókuszál. 80 év nagy idő, ami nem csak a már említettekben nyilvánul meg, de Geppetto sem pipázik az ágyban fekve, mint ahogy fegyvert sem ránt, amikor neszezést hall, de Pinokkió sem vesz szivart a szájába, hogy a rossz gyerekeknek imponáljon. Szintén az újszerűség miatt csak az emberek élő szereplők, minden más számítógépes animáció, de szerencsére az állatok a rajzfilmes karaktereket idézik, vagyis nem úgy kell elképzelni a végeredményt, mint Az oroszlánkirályt.

Ahogy többször is elhangzik, nem a külső számít igazán, hanem az, ami belül van, és látni fogjuk, hogy azért, mert valami él, még lehet mihaszna, semmirekellő és gonosz. Geppetto világtól való elvonulása, egyfajta önkéntes száműzetése pedig arról mesél nekünk, hogy attól, hogy valaki él, még nem biztos, hogy igazán él. A Pinokkió egyszerűen, elmésen és közérthetően meséli el, hogy jónak lenni jó. Talán nem véletlen, hogy a klasszikus rajzfilm 1940-ben került a mozikba, már tartott a második világháború, amiből az Egyesült Államok ki akart maradni, de a dolgok máshogy alakultak. Valószínűleg az sem véletlen, hogy az élőszereplős változat éppen most jelenik meg, amikor háború, energiaválság, járvány és klímakatasztrófa alakítják az életünket és egyre nehezebb hinni a jó erejében és győzelmében. Nekünk nincsenek sem jótündéreink, sem Tücsök Tihamérunk lelkiismeret gyanánt, nem várhatunk a csodára és magunknak kell választanunk a jó és a rossz között. A cselekmény a lurkók mellett a felnőtteket is megszólítja: ekképpen válik családi filmmé a Pinokkió.

---

A Pinokkió 2022. szeptember 8-tól érhető el a Disney+-on. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.