Guillermo del Toro: Pinokkió - Kritika
A fa érintése
Alig néhány hónappal a Disney élőszereplős, Robert Zemeckis által rendezett feldolgozása után máris itt van a legújabb Pinokkió-adaptáció, egyenesen a Hellboy-filmek, A faun labirintusa és A víz érintése rendezőjétől. És a két film nem is különbözhetne jobban egymástól...
Erről van szó
Guillermo del Toro még 2008-ban jelentette be, hogy elmeséli Carlo Collodi legendás meséjét a fából faragott fiúról, akit a legtöbben a Disney klasszikusából ismerünk. A projekt aztán a produkciós pokol legmélyebb bugyrait megjárva, végül a Netflix által dobott mentőövbe kapaszkodva most végre a közönség elé kerül, és bár azt hihetjük, a történetet betéve tudjuk, nem is tévedhetnénk nagyobbat. Mert bár az öreg Gepetto által faragott, majd csodálatos módon életre kelt fafiú ezúttal is kalandos úton tanulja meg, mit is jelent embernek lenni, a sarokpontokat leszámítva az új adaptáció maximálisan a saját útját járja. Az eredeti cím - Guillermo del Toro's Pinocchio - tökéletesen vetíti előre, mire számíthatunk; valóban Pinokkió ez, de az utolsó faforgácsig del Toro Pinokkiója.
Ezért jó
Nagyon röviden, de kénytelenek vagyunk megemlíteni a pár hónappal ezelőtti, finoman szólva félresikerült adaptációt. Mert bár minél kevesebb szó esik a Disney teljesen felesleges és lelketlen feldolgozásáról, annál jobb, az a helyzet, hogy kritikánk tárgya éppen azért olyan jó, mert mindenben a szöges ellentéte a Zemeckis által rendezett produkciónak. Egyrészt esze ágában sincs szolgaian követni sem az eredeti meseregényt, sem a Disney méltán világhírű, 1940-ben készült egész estés rajzfilmjét. Nem hajlandó továbbá beérni annyival, hogy biztonsági játékot űz, miközben fárasztó és erőltetett módon hangolja magát a korszellemre, fáradt színészek és lelketlen animáció szerencsétlen kombinációjával megtámogatva.
Guillermo del Toro Pinokkiója ennek az ellenkezőjét nyújtja - merészen, ambiciózusan, lelkesen mesél el úgy egy ezerszer hallott történetet, hogy arra bizony időnként rá sem ismer az ember. Megtartja a lelkét, de a feje tetejére állítja, új megvilágításba helyezi, eltolja a hangsúlyokat, átírja a befejezést, megcsavarja az oda vezető utat. Szemkápráztató stop-motion animációval, az eredeti szinkronban kiváló tehetségekkel (Ewan McGregor, Ron Perlman, Tilda Swinton, Christoph Waltz és még sokan mások), fülbemászó dalokkal szól az emberrel egyidős témákról, egyszerre gyermekien ártatlanul és felnőtteket is megrázó érettséggel. Mert mese ide vagy oda, del Toro nem hazudtolja meg magát - a Mussolini Olaszországában játszódó történetet keresztény szimbolikával, spirituális és időnként egészen horrorisztikus elemekkel, propaganda- és háborúkritikával itatja át.
Ha minderről esetleg A faun labirintusa jutna eszünkbe, akkor egyrészt nem járunk messze a megfejtéstől, másrészt sokat elárul a Pinokkió minőségéről, hogy minden idők egyik legkiválóbb alkotására asszociálhatunk róla. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk del Toro legutóbbi munkáiról, viszonylag nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy a rendező 2006 óta nem tett le ennyire személyes és szenvedélyes alkotást az asztalra.
Ezért nem jó
Nem kerülgetjük a forró kását, szerintünk a Pinokkió úgy jó, ahogy van. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki megtalálja vele a számítását. Lesz, aki a Disney által képviselt bűbájos, felhőtlen szórakoztatást keresi majd, de mindhiába. Lesz, aki szerint túl sokszor fakadnak dalra a szereplők, pedig a film egyik legjobb poénja is ebből ered, ráadásul a Ciao Papa című dal szinte biztosan behúz egy Oscar-jelölést, akár egy díjat is jövőre. Lesz, aki szerint a Pinokkió gyermekeknek túl komor, sötét és baljós, felnőtteknek túl bárgyú és együgyű. Ennek az állításnak az első felében még van is valami, de ez inkább minősít minket, akik nem vagyunk képesen életről és halálról, elmúlásról és magányról beszélni anélkül, hogy kizavarnánk a gyereket a szobából. A Pinokkió meseszépen és szórakoztatóan beszél ezekről a témákról ahelyett, hogy gügyögve, lekezelően szólna a fiatalabb közönségéhez.
Megéri a pénzét?
A pár hónap eltéréssel bemutatkozó adaptációk közötti különbségekre reflektálva vannak, akik szerint 2022 legrosszabb és legjobb filmjei a Disney és a Netflix Pinokkiói. És bár az IGN szerkesztősége nem osztja egyik szélsőséget sem, azt azért meg kell hagyni, hogy van a dologban valami. Guillermo del Toro Pinokkiója mindenesetre nagyon is megéri a pénzét, egy végtelenül eredeti, merész és friss újraértelmezése a sokszor hallott történetnek, szemet gyönyörködtető animációval és fergeteges alakításokkal. Mint a legtöbb, kirívó bátorsággal a saját útját járó alkotás, úgy ez a film sem fogja elnyerni mindenki tetszését, de szerintünk aligha készülhetett volna ennél szívmelengetőbb, nézőjét ugyanakkor nem gyermekként kezelő alkotás az élet szépségeiről, nehézségeiről, önfeláldozásról és elmúlásról. Gyönyörű film, amivel kiválóan hangolódhatunk a közelgő ünnepekre.
A Guillermo del Toro: Pinokkió (Guillermo del Toro's Pinocchio) 2022. december 9-től érhető el a Netflix műsorán. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
