Némaság - Kritika

Martin Scorsese egy legenda. A 75 éves rendező közel hat évtizede folyamatosan alkot, végtelen tehetsége ez idő alatt szinte soha nem hagyta cserben. Rövidfilmjeit követően egészen fiatalon ajándékozta meg a világot olyan filmekkel, mint az Aljas utcák, a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika, forradalmasította a videoklip zsánerét (Bad), magára haragította a keresztény világot (Krisztus utolsó megkísértése), újraértelmezte a gengszterfilmek műfaját (Nagymenők, Casino), legutóbb pedig bebizonyította, hogy a kor nem fog rajta, és elkészítette életműve egyik legenergikusabb filmjét (A Wall Street farkasa). Némaság című alkotását közel 30 évig készítette elő, rendszeresen pályafutása legfontosabb darabjaként hivatkozva rá.

"Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom."

A szigetre érve aztán Rodrigues és Garupe szembesülnek küldetésük embertelen nehézségeivel. Az országban pénzjutalommal próbálják keresztény hitre tért embertársaik elárulására bírni a népet, a megtorlás szörnyű kínzások és kivégzések képében érkezik. A végrehajtó hatalom nem ismer kegyelmet, a papokat ráadásul különös elánnal vadássza, az egyetlen kiutat számukra az jelentheti, ha megtagadják Istent, és hátat fordítanak hitüknek, ami helyett sokan akár az élve megégetés kínját választják.

Scorsese remek érzékkel segít alámerülni ebbe a világba, mindvégig fogja a néző kezét, akit egy ponton már nem a magukat és egymást 5 forintért eláruló, értéktelen és erkölcstelen XXI. század embertömege vesz körül, hanem egy olyan kor, ahol még értéket képviselt a hit és a meggyőződés. Sokaknak ez a mindent jelentette, a földi ország minden javánál többet ért számukra a feltétlen hit, gondolkodás nélkül dobták félre az életüket, semmint megtagadják Istent. Scorsese azonban nem éri be annyival, hogy szobrot állít a múlt erkölcsének, sokkal nagyobb feladata van.

Endo Suszaku regényéhez hasonlóan ugyanis a film sem rest kérdezni. Meddig tart a meggyőződés, és hol kezdődik a racionalitás? Hol húzódik a határ a hit gyakorlása és a bálványimádás között? Felülírhatja-e az igazságot egy még nagyobb igazság vagy elfordítjuk a fejünket, hiszen az már nem a mi igazságunk? Olyan kérdések ezek, amelyeknek a felvetése nagyon régen kiment a divatból. Scorsese 75 éves korára tőle eddig nem látott kimértséggel és eleganciával idézi meg Bergman szellemét, aki életműve legfontosabb darabjait fűzte fel arra a kérdésre, vajon üres-e az égbolt?

A hetedik pecsét című filmben megrendült hitével viaskodó lovagot idézi az Andrew Garfield lehengerlő alakításában életre keltett Rodrigues, akit a misszió során felemészt az a pokoli, fülsüketítő csend, ami az imákat követi. Isten nem válaszol. Ott van egyáltalán? Számít egyáltalán? A téboly határán szenvedő Rodrigues a kiutat sokáig a mártírhalálban képzeli, Krisztus szellemi örököseként igyekszik látni magát, de az eseményekkel sodródva lassan rájön, hogy nincs jó válasz, nincs jó megoldás. Találkozása Ferreira atyával aztán olyan válaszokkal szolgál, amelyeknek értelmezéséhez előbb fel kellene ismernie, hogy már a kérdést sem jól tette fel.

A 160 perces film higgadt tempóját és ráérős diskurzusait csak néha szakítják meg feszült és lendületesebb jelenetek, a türelemnek és figyelemnek azonban olyan gyümölcse lesz, amilyenre egyre ritkábban akad példa a filmművészetben. A Némaság ugyanis nem ér véget a zene nélküli, természetes zajokkal játszó stáblistával, bizonyos értelemben akkor kezdődik csak el igazán. Liam Neeson szavait, a záróképsorokat, a film szinte folyton ködös, nyirkos és sejtelmes képeit érdemes magunkkal vinnünk, mert olyan kincsek ezek, amikhez már alig jutunk hozzá.