Kandahár - Kritika

Kandahár neve sokaknak ismerős lehet a hírekből az Afganisztánban folyó harcok egyik legvéresebb és legkegyetlenebb helyszíneként. Az őskor óta lakott térségben a különböző hódítók egymást váltották és az etnikai összetétel ma is nagyon vegyes képet mutat. A közelmúlt háborúi különböző érdekszövetségeket hoztak létre, melyek hol tartósnak, hol pedig kevésbé tartósnak bizonyultak, de egyvalami biztos, a lőszerben, fegyverben, vallási dogmákban és keserű emlékekben bővelkedő tartományban a nyugati embernek tartózkodni nem éppen életbiztosítás.

Erről van szó

Tom Harris (Butler) egy svájci kommunikációs cég karbantartó technikusaként tevékenykedik Iránban, ám valódi megbízója a CIA, és az a feladata, hogy rést üssön egy atomerőmű biztonsági rendszerén. A munkájára mindig igényes terepügynök ezúttal sem hibázik, a létesítmény hamarosan a levegőbe repül, így az irániak egy időre megint távolabb kerülnek attól, hogy saját atombombájuk legyen. Nem sokkal később egy újabb megbízatást vállal, amihez tolmácsot is kap „Mo” Doud személyében, ám egy készülő újságcikk nyomán személyazonossága napvilágra kerül és menekülőre kell fognia a dolgot. Harminc órája van arra, hogy a több száz kilométerre lévő Kandahárt elérje, ahol egy angol katonai repülőgéppel elhagyhatja a térséget. Miközben a Közel-Kelet legértékesebb portékájaként mindenki rá vadászik, aki él és mozog, Tom és halálra rémült kísérője megpróbálnak a megadott határidőre (és élve) eljutni a kimenekítési helyre mindenféle járművet és baráti segítséget igénybe véve.

Ezért jó

Elfogadva azt a tényt, hogy az ötvenes éveiben járó Gerard Butler valószínűleg soha nem fog már Hamletet alakítani, mert mind színészileg, mind pedig anyagilag maradéktalanul kielégíti ez a szakállas, káromkodó, a feszültséget fanyar humorral oldó, verekedős-lövöldözős karakter, a szerep és vele együtt ez a film tulajdonképpen szórakoztató: mondhatni, a küldetés teljesítve. Országokon átívelő kalandban van részünk, ahol zsúfolt piacokon, szűk sikátorokon vagy éppen a kietlen pusztaság homoktengerén, olykor sziklák között folyik az üldözés a földön és a levegőben, nem beszélve a „hátországról”, a kényelmes irodákról és a csúcstechnikával felszerelt irányítótermekről, ahonnan a résztvevők az utasításokat kapják. A táj egyszerre veszélyes és gyönyörű, nem mindig tudhatod, ki a barát és az ellenség, a segítség sokszor a legváratlanabb helyről érkezik. Business as usual az akcióthrillerek világában.

Ezért nem jó

A filmben éppen azok a részek működnek kevésbé jól, melyek mellőzik az akciót teret engedve az érzelmeknek és a gondolatoknak. A menekülésben lévő, életéért küzdő főhősnek és társának mindig marad ideje egy kis lelkizésre és moralizálásra, ezek ma már mintha a Gerard Butler-filmek elmaradhatatlan kellékei lennének. A dokumentarista jelleg, a szélsőséges iszlamisták által elkövetett borzalmak, illetve az amerikaiak által keltett zűrzavar és a maguk után hagyott kupleráj bemutatása sokszor megbicsaklik, ami, ha a filmnek, illetve az alkotói szándéknak ezt az oldalát nézzük egy suta és a tényeket végtelenül leegyszerűsítő tanmesévé degradálja a párbeszédeket és interakciókat. Az Egyesült Államok (és szövetségesei) közel-keleti szerepvállalásának negatív kritikája egyfajta kollektív lelkiismeretfurdalásként ott lebeg mindvégig a fejük (elsősorban Tom Harris feje) felett, melynek eredménye egy erőszakellenes erőszakfilm, ami nem tudja vagy talán nem is akarja feloldani ezt az ellentmondást.

Hogy ügynökünk fantáziája mennyire szabadult el, amikor megírta a térségben szerzett élményeit, nem tudjuk, a filmet megnézve valószínűleg jókorára hízhatott az egoja, mert Tom Harris képességeit indokolatlanul sokszor méltatják munkaadói, barátai és ellenfelei. Tegyük fel, hogy a forgatókönyv egy részét valóban megtörtént események alakították olyanra, amilyenre. Ebben az esetben megmosolyogtató a hasonlóság azokkal a filmekkel, ahol a főhős és a mellérendelt karakter kényszerű egymásra utaltsága alakul át szoros barátsággá egy tűlélőmozi keretében, de még az is műfaji klisének fogható fel, hogy a válófélben lévő főhős éppen a lánya ballagásáról nem akar lekésni, miközben fenekestől forgatja fel a Közel-Keletet.

Megéri a pénzét?

A Kandahár egy izgalmas kalandfilm, ami nem nélkülözi az akciót, a humort és a drámát. Az ötvenes éveiben járó Gerard Butler alakítása meggyőző; ugyan elszenved néhány olyan sérülést, amit még nézni is fáj, ahogy verekszik, lő, autót vezet és rögtönöz, simán ott lebeg az általa eregetett tesztoszteronfelhőben. Változatos helyszíneken járunk, miközben az ott élők, illetve az ott tevékenykedők révén megismerjük a térségben uralkodó kaotikus állapotokat és az egyes karakterek motivációját, ami lehet hatalomvágy, bosszú, vakbuzgó hit, vagy csak simán a pénz. A látvány tekintetében nem spóroltak semmin, a nagy vásznon is jól mutatnak a robbanások, de aki tömény akcióra vágyik, az némileg csalódni fog, a cselekmény inkább a második felében indul be, de még abba is annyi „lelkizős” részt pakoltak bele, hogy a filmet egy picit hosszabbnak érezzük a két óránál.

---

A Kandahár (Kandahar, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2023. június 22-től tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.