Indiana Jones és a sors tárcsája - Kritika

Ma lesz a holnap tegnapja...

KRITIKA: Indiana Jones és a sors tárcsája - Újra csattan a legendás ostor!

Az Indiana Jones és a sors tárcsájával az amerikai álomgyár egyik legnagyobb legendája tér vissza a mozivászonra, hogy még egyszer utoljára szemébe húzza kalapját és megcsattogtassa ostorát. James Mangold (A nyughatatlan, Logan - Farkas) filmje az ötödik darabja Az elveszett frigyláda fosztogatóival 1981-ben indult sztorinak, melyben a híres régészprofesszor nácikkal versenyezve hajkurászott nagybecsű ereklyéket, hogy aztán most, búcsúzóul még egyszer összeakaszkodjon a Führer csatlósaival.

Valamikor a hetvenes években néhány rendkívül tehetséges fiatal filmes összedugta a fejét, hogy megossza egymással jövőbeni terveit. Ezek között volt egy Indiana Smith nevű régész, a frigyláda, a 30-as, 40-es évek filmjei, a spagettiwesternek, James Bond és Clint Eastwood is, valamint egy csomó őrült dolog, melyekből a kezdeti csapongás után megszületett Indiana Jones karaktere, akit a mozivásznon a Star Wars-filmekkel addigra már általános ismertséget szerzett Harrison Ford formált meg.

 

Bár a Ford neve melletti kreditek száma lassan a százhoz közelít, és olyan filmekben alakított maradandót, mint a Szárnyas fejvadász, a Sabrina vagy A Szökevény, mégis talán Han Solo és Indiana Jones karakterei viszik majd át őt a halhatatlanság kapuján. Előbbitől egy meglehetősen zavaros és értelmetlen jelenet keretében vett végső búcsút, utóbbiban azonban még látott annyi potenciált, hogy nyolcvan évesen is bevállaljon egy – ha minden igaz - utolsó szereplést.

A 2008-as, vegyes érzelmeket kiváltó Kristálykoponya királysága nem tett túl jót a franchise-nak, éveknek kellett eltelnie a folytatásig, és mikor megjelentek az első hírek, a hazai nézőközönséget talán nagyobb izgalommal töltötte el, hogy milyen címet kap az új rész a magyar keresztségben, mint az, hogy miről is fog szólni valójában. Nos nem, a sors tárcsája nem elégedetlenkedő vasutasokról vagy telefonoskisasszonyokról szól, hanem a híres görög tudós, Arkhimédész egyik különös szerkezetéről.

A cselekmény elején visszatérünk a második világháborúhoz, ahol a nyugati front megnyitásával megszorongatott nácik az innen-onnan összelopott műkincsekkel akarják bebiztosítani a nyugdíjas évekeit. Hitler még mindig hisz a győzelemben, ám ennek zálogát nem megtépázott hadigépezetében látja, hanem olyan tárgyakban, melyeket a történelem során varázserővel ruháztak fel. Ilyen az a lándzsa is, mellyel Krisztus vérét ontották, erről azonban kiderül, hogy hamis, és mivel üres kézzel nem lehet a Führer elé állni, a Mads Mikkelsen által alakított Dr. Voller Arkhimédész tárcsáját adná náci zaciba, hogy mentse a helyzetet. Indiana Jones és professzor barátja, Basil Shaw éppen arra járnak, és ha már így esett, ellopják az orra elől a szerkezetet.

Mads Mikkelsen mindig készen áll, ha egy gonosz európait kell játszani

A film ezen pontján nagyot ugrunk az időben: míg a világ az amerikai űrhajósokat ünnepli, Jones professzor nyugdíjba készül és feleségével sem túl jó a kapcsolata. Gyanús alakok tűnnek fel az egyetem környékén, köztük van Dr. Voller és pribékjei, néhány nagyon amerikai nagyon titkos nagyon ügynök, valamint Shaw lánya, aki egyben Jones keresztlánya is. Megindul a hajsza a tárcsáért, rengeteg helyen járunk, földön, vízen, levegőben folynak a kalandok. Felbőgnek a motorok, csikorognak a kerekek, ropognak a fegyverek és reccsennek a csontok. Sem Indiana Jones, sem pedig az üldözői nem adják fel, a szemünk láttára elevenedik meg a történelem.

Ford még mindig vasúti kocsik tetején rohangászik, észvesztő tempóban vezet szűk sikátorokon át bármilyen járművet, válogatás nélkül osztogatja a pofonokat, de egyre többször jegyzi meg, hogy bizony már nem a régi, mert itt is fáj, ott is fáj. Mads Mikkelsen – ha szabad így dicsérni valakit – meggyőzően alakítja a nácit tudóst, aki zsenialitását a gonosz szolgálatába állítja. Phoebe Waller-Bridge gyakorlatilag az előző részben szereplő Shia LeBeouf karakterét váltja, aki Indy fiát játszotta az előző részben. A keresztlány a professzor legjobb barátjának lánya, és maga is régész, természetesen a szemtelen kalandor fajtából. Indy és Helena akkor távolodtak el egymástól, amikor a lány apja a sors tárcsájának megszállottjává vált, de most lehetőséget kapnak arra, hogy rendbe tegyék a dolgokat kettejük között.

 

Adva van egy természetfeletti erővel rendelkező műtárgy, egy csinos lány, egy árva fiú, egy tudós, aki két birodalmi márkáért eladná az anyját is, valamint néhány rosszfiú, illetve számos régi és új barát. Ismerős? Kaland, izgalom, veszély és humor, a recept a régi, tulajdonképpen az első három rész ikonikus jeleneteit látjuk óvatosan újragondolva, de ez ne feszélyezzen senkit. A mai fiatalokat ezek a filmek már nem érdeklik, így az alkotók számára a toborzás helyett két lehetőség marad: elérni az idősebb nézőknél, hogy újra gyereknek érezzék magukat vagy elfogadni az idő múlását és együtt öregedni a nézőkkel. A sors tárcsája ezt a kettőt próbálja ötvözni relatíve szórakoztató módon.

A fiatal George Lucas és Steven Spielberg filmjei valahol mindig is arról szóltak, hogy soha ne adjuk fel, merjünk álmodni és higgyünk a csodákban. Feszegessük a határainkat és ha lehetőségünkben áll, váltsuk meg a világot. Generációkat inspiráltak és motiváltak, ami egy nagyszerű dolog. Az Indiana Jones filmekben ráadásul mindvégig ott volt az a bizonyos kettősség. Egy professzor, aki elhagyja az előadótermet és kimegy a terepre, ahol, ha kell, használja az öklét és a fegyverét. Egy professzor, aki tudósként elsősorban a tényeknek és a bizonyítékoknak hisz, de nem utasítja el a természetfeletti létezését. Egy professzor, aki újra és újra kénytelen szembesülni azzal, hogy az ember semmit nem tanult a múltból, mert mindig képes ugyanazokat a hibákat elkövetni, de közben ő maga is esendő, gyarló és tökéletlen.

Lucas évekkel ezelőtt túladott örökségén és ideje nagy részében a mobilbank által küldött SMS-eket lesi, míg Spielberg rendre visszatekint: régi kedvenceit és családja történetét dolgozza fel. Ugyan a filmet egy rutinos, de náluk jóval fiatalabb rendezőre bízták James Mangold személyében, a sors tárcsája már nem inspirálni akar, hanem sokkal inkább számvetést készít és a „Mit csináltam volna másként?” kérdésre keresi a választ. Ebből a szempontból kritika nem érheti.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny, 12 éven aluliaknak nem ajánlott!) 2023. június 29-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.

Pozitívum

  • Méltóbb folytatás, mint a 2008-as negyedik film
  • Képes elfogadni az idő múlását
  • Indy csibészes mosolyát mindig jó újra látni

Negatívum

  • Nem ér fel az eredeti trilógia színvonalához
  • Túlságosan óvatos, csak a nosztalgiára alapoz

Végszó

Az Indiana Jones és a sors tárcsája tulajdonképpen kiköszörüli a franchise becsületén esett csorbát, amit a negyedik részt jelentett, de nem ér az első három rész nyomába. Három és fél évtized telt el Az utolsó kereszteslovag óta, azóta sokat változott a világ és vele együtt a film is. A kristálykoponya királysága megpróbált megfelelni a kor kihívásainak 2008-ban, nem túl sok sikerrel. Elveszett a bája, az egyszerűsége, a bumfordisága, és ami talán a legfontosabb: az őszintesége. Ezekből a modern folytatásokból általában is hiányzik a leleményesség, a kreativitás... a lélek. A sors tárcsája sokkal óvatosabb, egyedül az áhított kincs új, minden más a korábbi részekből köszön vissza. Annyiban talán bátornak tekinthető, hogy képes görbe tükröt tartani magának, és valamennyire elfogadni az idő múlását. Harrison Ford ráncokba vegyülő csibészes mosolya hiányozni fog, de most már tényleg ideje nyugdíjazni a karaktert, mert lassan idősebb lesz, mint azok, akik után egész életében kutatott. Szükségtelen a további bizonygatás, Indiana Jones egy ikon, ezt már senki nem veheti el tőle.

További cikkek a témában
Kommentek