Így csajozz egy földönkívülivel - Kritika

A fene se gondolta volna, hogy a Bosszúállók: Végtelen háború után alig pár nappal újra látni fogjuk a Végtelen Köveket a mozivásznon! Nyilván csak egy tökéletesen véletlen egybeesés, de vicces, hogy az Így csajozz egy földönkívülivel sztorijában pont ugyanolyan színekben pompázó, hasonló formájú kövek érkeznek meg az univerzum valamelyik távoli pontjáról a Földre — és velük egy-egy földönkívüli klán is, akik átutazóban állnak meg egy kicsit a bolygónkon, épp csak míg elvégeznek néhány bizarr rituálét. A helyszín a hetvenes évek Londonjának egyik lepukkant külvárosa, a földönkívüliek pedig a helyi lakosokból pont hasonlóan bizarr rituálékban utazó társadalomkívüliekbe futnak bele: a punkokba.

A Neil Gaiman novellájából (Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal) készült Így csajozz egy földönkívülivel igazából csak a felszínen sci-fi, és pont az a legkevésbé érdekes része. Van itt mellette némi felnövéstörténet, és legfőképp egy szerelmesfilm is, meg persze jó sok zene. Hisz a földönkívüliek leglázadóbb lánya és a punkok legelvarázsoltabb fiúja egymásra találnak, és közös kalandok során rohannak keresztül a két napot felölelő cselekményen köztük félreértésekkel, koncertekkel, paradicsomszedéssel, lábmodell anyukával, intergalaktikus pánszexualitással, házfoglalással és a világ legromantikusabb hányásjelenetével.

Az eddig leginkább a nyílt szexábrázolásáról híres Shortbus és a Nicole Kidman révén Oscar-jelölésig jutó Engedd el! rendezőjeként ismert John Cameron Mitchell filmje szabálytalan, fésületlen darab: de hát nem pont valami szokatlant várunk mindig is a földönkívüliektől és a punkoktól? És ha a tempója meg a színvonala ingadozó is, a lendülete és frissessége (meg a vizuális sokszínűsége) elvitathatatlan a filmnek: unatkozni nagyon nehéz volna rajta, pláne hogy időről időre berobban a képbe, de leginkább a fülbe egy-egy jó, és ráadásul a filmhez írt punknóta.

Talán az aránytalanság róható fel egyedül igazán az Így csajozz egy földönkívülivelnek. Bizonyos részeit sokkal tovább, sokkal részletesebben is elnéztük volna, mint például a két főhős között létrejövő különleges kapcsolat pillanatait. Pláne, hogy a két főszereplő is igazán megérdemelné ezt: a színpadon már Tony-díjas, de filmen pályakezdőnek számító Alex Sharp és a lassan világsztárrá váló Elle Fanning (Super 8, Neon démon, Csábítás) tökéletesen egészítik ki egymást, közös jeleneteikben állandó vibrálást teremtenek, és az alkotóknak Fanning légies, szinte nem evilági szépségét is remekül sikerült kihasználniuk. Meg hát lássuk be: ebben a történetben ez a szerelem a legérdekesebb, plusz még esetleg az a punkközeg, amiből kapunk ugyan érzékletes felvillanásokat (Nicole Kidman például örömjátékot produkál a kiégett punk-matriarcha szerepében), de jöhetett volna innen is több a baráti viszonyokkal együtt.

És hogy miből jöhetett volna kevesebb? Hát a földönkívüliekből: értjük mi, hogy direkt vannak gagyin ábrázolva, mintha egy hetvenes évekbeli tévésorozatból léptek volna elő, de akkor nem is kéne rájuk hagyatkozni, ha érzelmi tétekről, vagy a történet mozgatásáról van szó, mert azt elég nehéz lesz átélni a nézőtéren, és inkább csak a bizarr megoldásokon való csodálkozás marad.

Minden gumiruhás, komolyan vehetetlen ufója ellenére lehetetlen nem szeretni az Így csajozz egy földönkívülivelt: olyan, mint egy ütős punkszám a szerelemről. Eredeti, zabolátlan, meghökkentő, nem tökéletesen előadott, de minden harsánysága ellenére csak elmond valamit azokról az érzékeny dolgokról ott a szív anarchiájában.

Az Így csajozz egy földönkívülivel május 10-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.