Én, Tonya - Kritika

Nem Tonya Harding volt az első, akinek szülei kicsavarták a kezéből saját élete irányítását, és fiatalon sportolói pályára kényszerítették. Nem ő volt az első, akinek emiatt torz módon fejlődött a személyisége, akinek a legboldogabb éveit beárnyékolta az élsport, akinek testét és lelkét egyaránt egy életre megnyomorította az érmek utáni fékevesztett hajsza. Viszont Tonya Harding volt az első műkorcsolyázó, aki megugrotta a tripla axelt egy verseny során, egyben ő volt az, akinek így vagy úgy, de köze lett ahhoz, hogy egyetlen igazi konkurenciát jelentő versenyzőtársát aljas és brutális támadás érje.

Hogy mi vezetett a Nancy Karrigan térdére mért súlyos csapásig, már valószínűleg sosem derül ki, és ezen Craig Gillespie (Plasztikszerelem) filmje sem fog változtatni. Állásfoglalás és az egymásnak ellentmondó vallomások okán tisztázhatatlan körülmények elfogult ismertetése helyett inkább úgy nyúl Harding ügyéhez, ahogy Oliver Hirschbiegel tárta fel Hitler utolsó napjait A bukásban. Elsőre talán merésznek hat a párhuzam, de mindkét esetben egy a közvélemény által megvetett és elítélt figura emberi oldala kerül bátor feltárásra anélkül, hogy fennállna a szerecsenmosdatás gyanúja.

A fenti analógia azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tárgyalt mozi is a Hitler-film sötét és nyomasztó tónusában dolgozik. Éppen ellenkezőleg, az Én, Tonya egyszerre veszi kölcsön a Foxcatcher kényelmetlenül nyers és őszinte feszültségét, és a Deadpool negyedik falat lebontó, éjfekete humorát. Nem hiába a két, saját ligájában rendkívül erős alkotás példája, hiszen Gillespie filmje is hasonlóan magas színvonalon működik, és még az sem okoz neki különösebb nehézséget, hogy az egymással egyébként köszönőviszonyban sem lévő hangnemeket összedolgozza.

Időnként azonban melléüt a szögnek, és olyan motívumok kényelmetlenségét is humorral próbálja oldani, melyeken nehéz jó szívvel mosolyogni. Mert bár a szereplők és a cselekmény abszurditása láttán teljes joggal juthatnak eszünkbe Coenék hősei, az Én, Tonya alkalmanként a nyilvánvaló drámát is széles mosollyal az arcán meséli el. Pedig semmi megmosolyogtató nincs abban, ahogy a fiatal lányt szörnyszülött anyja terrorizálja, lelkileg és fizikailag is szakadatlanul gyötri vagy a tényben, hogy Hardingot modortalansága, előnytelen külseje és anyagi helyzete miatt bünteti a sportág.

Szerencsére azonban a film csak ritkán fojtja komédiába a drámai momentumokat, többségében fantasztikus humorral operál. Ebben az élet írta forgatókönyvön túl a zseniális színészek vannak a legnagyobb segítségére, élükön a white trash proli karaktert elemi erővel hozó Margot Robbie-val, aki mesterien engedi mindig csak annyira közel magához a nézőt, amennyire feltétlenül szükséges. Így eléri, hogy a kritikus pillanatokban az ujjainkat tördelve izguljunk a mutatvány sikeréért, és ezzel párhuzamosan el is szégyelljük magunkat, amiért ilyen könnyen osztogatjuk a szimpátiánkat.

Robbie mellett a Harding bestiális anyját alakító Allison Janney, valamint a támadás ötletéért felelős férjet életre keltő Sebastian Stan is remekelnek, átütő alakításuknak hála a néző számára gyorsan világos lesz, miért ért kizárólag az erőszak nyelvén a jobb sorsa érdemes főszereplő. Akárcsak az alakítások, a film is páratlan természetességgel egyensúlyoz az abszurd humor és a súlyos dráma szélsőséges pontjai között, és mivel a Pain & Gain című filmmel ellentétben az Én, Tonya nem teszi meg helyettünk, így magunkat kell emlékeztetnünk rá néha, hogy igen, ez még mindig egy igaz történet.

Az Én, Tonya február elsejétől látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.