Crash Bandicoot N. Sane Trilogy - Kritika

Nem sokon múlott, hogy az ausztrál erszényesborz, vagyis Crash Bandicoot azzá váljon a Sony számára, amivé a Sonic a Sega, vagy éppenséggel Mario a Nintendo számára. A sorozat első három részét – és egy mára talán méltatlanul elfeledett kart-programot – a legendás Naughty Dog hozta össze az első PlayStationre, a sajtó odáig volt a látványban 3D-s, de amúgy nagyon is 2D-s alapokra okosan felépített programtól. Ráadásul a vásárlók is imádták, hiszen az akkor még csak a piacát kereső első Sony masinára minden felvonásból közel 10 millió példány fogyott, ezzel pedig olyan címeket is majdnem sikerült maga mögé utasítania a platformon, mint a Final Fantasy VII, vagy a Metal Gear Solid, amely elképesztő fegyvertény.

Miután rengeteg csavart és fordulatot követően az Activision megszerezte a széria jogait, úgy tűnt, ez nem is fog megváltozni. A kiadót úgy ismerjük, mint a céget, aki az ipar legismertebb fejőstehén franchise-ává változtatta a Call of Duty szériát, így joggal gondolhattuk, hogy nem került jó kezekbe Crash. Éppen ezért volt meglepő, amikor a vállalat mobilos vadhajtás, névtelen ukrán fejlesztőtől érkező méltatlan folytatás, vagy ki tudja, milyen borzalmak helyett inkább úgy döntött, hogy visszanyúl az alapokhoz. A Crash Bandicott N.Sane Trilogy-val fogta a Naughty Dog által összehozott őstrilógiát, az alfát és az omegát, rengeteg ember gyermekkori emlékét, és egy értő stúdió, a Vicarious Visions gondjaira bízta.

Nem spóroltak semmin: a cél az volt, hogy a mai elvárásoknak megfelelő módon térjen vissza Crash, hogy ne piszkálják azt, amely még több mint 20 év távlatából is működik, csak modernizálják, öntsék a mai generációk számára is emészthető formába a dolgot. A játék tavaly PlayStation 4-re már megjelent – az arról a verzióról szóló cikkünket ide kattintva olvashatjátok el – és abban a pillanatban kiderült, hogy a fejlesztőstúdió nem csak, hogy értette, mitől lett a Crash első három epizódjából legenda, de olyan szintű tisztelettel és alázattal nyúlt a sorozathoz, amely a nagy szavaktól függetlenül is szinte példátlan ebben az iparban. A grafikát úgy újították fel, hogy a pixelek eltűnésétől függetlenül is annyira hűek voltak az eredeti, szinte utánozhatatlan látvány- és hangulatvilághoz, hogy arra talán még a Naughty Dog sem lett volna képes, viszont nem kötöttek kompromisszumot, már ami a nehézséget, a játékmenetbeli finomságokat illeti. Az N.Sane Trilogy látványában, hangzásában és irányításában egy ízig-vérig 2017-es játék volt, viszont a mechanikája pont ugyanolyan kegyetlen, irgalmat nem ismerő és – írjuk le – "szemétparaszt" szoftver, mint az eredeti, amely miatt valószínűleg kontrollerek tízezrei és televízió képernyők ezrei törtek szilánkosra.

Amikor kiderült, hogy ez a játék, ez a nagybetűs, szinte tökéletes újragondolás kilép a PlayStation árnyékából és több mint 20 év után többek között Xbox One-on, Nintendo Switchen és bizony PC-n is nyüstölhető lesz, teljesen jogosan merült fel a kérdés, hogy vajon a Vicarious Visions továbbra is szoros pórázon tartja-e elképesztő gyermekét, vagy úgy vannak vele, hogy amit kellett, megmutattak a Sony platformján és letudják a portolást bérmunkaként - szemük előtt már azzal az ígérettel, hogy a modernizálás után valószínűleg ők alkothatnak a szériának új, talán méltó felvonást. Most, hogy végigjátszottuk a PC-s kiadást, azt a változatot, amely a lehető legtávolabb állt annak idején a sorozat lelkivilágától, kijelenthetjük, hogy a stúdió nem bliccelte el a neki szánt feladatot, pont ugyanolyan maximalizmussal és lelkesedéssel állt neki a PlayStationtől eltérő változatoknak, ahogyan az eredeti munkának is. Ennek köszönhetően pedig egy, az eredeti élményből kimaradó közösség a lehető legteljesebb, legesszenciálisabb formában élheti át az ausztrál erszényesborz legendás trilógiáját. No de lássuk részletesebben!

Az N.Sane Trilogy tehát az első három Naughty Dog-kalandot csomagolja modern köntösbe – nem vállal magára tehát túl sok feladatot első ránézésre. Ezúttal is Crasht alakítjuk, az erszényesborzot, akit a gonosz Dr. Neo Cortex teremt meg talán egy afféle világot leigázó fegyverként, de természetesen a számításaiba hiba csúszik, a mókás kisállat önálló életre kel, hogy megmentse szerelmét, a szintén a nem túl jó doktor karmai között sínylődő leányzót. Soha nem a komplex narratíva miatt szerettük ezeket a játékokat, világmegváltó monológokra, váratlan fordulatokra és tanulságokra most sem kell számítani. Crash nekiindul, hogy rengeteg, ügyességi elemekre kihegyezett és változatos pályán, emlékezetes főellenségek között beugráljon és pörögjön a játéktörténelembe egyszer és mindenkorra. Az alkotók tehát mondhatjuk, hogy biztosra mentek, hiszen nem próbálták meg újraértelmezni az egész programot, egyszerűen csak a semmiből – néha szó szerint, hiszen a forráskód sem állt a rendelkezésükre – elképesztő, tanítanivaló precizitással újra felépítették a három játékot annak minden nagyszerű elemével együtt.

A PC-s verzió pedig ennek a jegyében nem vállalja túl magát, "pusztán" annyit tesz, hogy szinte tökéletes módon ülteti át a platformra az amúgy is szinte tökéletes PlayStation 4-es alapváltozatot. A játék alapvetően simán támogatja az égig érő felbontásokat is – bár sajnálatos módon az UWS-t csak némi buherával kelthetjük életre –, teszi mindezt úgy, hogy akár egy középkategóriás PC-n is képes a 60 FPS „körüli” sebességet tartani. Azért csak körülit, mert az általunk tesztelt, még csak béta változat meglehetősen különleges jószág volt: a 60 képkocka helyett nagyjából 55-56-ot tudott, azt viszont gyakorlatilag grafikai beállítástól függetlenül, rögzített képernyőn és a legdurvább mozgás közben is. Miután a felső határt alapból rögzítették a hatvanas értéken, ez problémát nem jelentett – más kérdés, hogy már a premier utáni órákban jöttek azok a nem hivatalos megoldások, amelyekkel ezt a korlátozást meg lehetett szüntetni. A fejlesztők javára legyen mondva, hogy ezek bár alapvetően nem elérhetőek, mégis, valamilyen módon támogatja őket a grafikus motor, hiszen nem őrül meg a fizika, 120 FPS-sel pont ugyanannyira élvezhető a program, mint 60-al, szóval mi nem lepődnénk meg azon, ha egy későbbi patchben menüből is kikapcsolhatóvá varázsolnák a limitet.

Meglepő módon, bár „csak” egy konzolos portolásról beszélünk, a grafikai beállítások terén nem lehet okunk panaszra. A menüben gyakorlatilag az élsimítástól kezdve a mozgás elkenésen keresztül mindent egyedi módon is beállíthatunk, de előre definiált presetek is a rendelkezésünkre állnak, ha nem értünk annyira a masinához. Elsődleges tapasztalatunk az, hogy bár az első indításnál a játék belövi magát az ajánlott konfigurációra, azt meglehetősen óvatosan teszi meg, vagyis nyugodtan bele lehet piszkálni a beállításokba (felfelé), nem lesz gond a sebességgel.

A grafika természetesen csodálatos, a látvány már-már egy modern animációs filmet idéz, a modellek úgy hasonlítanak egykori klasszikus önmagukra, hogy közben tényleg elképesztően jól festenek. A szinkront – amely főleg Crash nyögéseiből és „woah” beszólásaiból áll – is újra rögzítették (az eredeti gárdával), majd az egészet azzal koronázták meg, hogy a zenei anyagot is újra felvették, a régi dallamokat megtartva, mégis, modern hangzással megfejelve. Nincs mese, ahogyan az N.Sane Trilogy PS4-en, úgy PC-n is megállja a helyét, elképesztően jól néz ki és igen jól is fut a platformon. Ha valami negatívumot kellene kiemelnünk – és nem találnánk fogást a fantasztikus animációkon és az elképesztően jópofa pályafelépítésen –, az feltétlenül a töltési idő volna. No nem arról van szó, hogy a játék sokáig tölt, inkább arról, hogy sokat. Ha elindítjuk a menüből a három játék valamelyikét, ha belépünk egy pályára, ha átlépünk egy bónusz pályára, mindig kapunk pár másodpercnyi töltést, amely finoman szólva is megtöri a folyamatosságot, pláne, hogy a halál után is kezdődik elölről a tortúra, már pedig valljuk be, meghalni bizony megfogunk. Nem egyszer. Nem százszor.

Mert amennyire szinte tökéletes portolás lett a PC-s Crash Bandicoot, úgy annyira kegyetlen is. Szinte nem fogunk találni olyan pályát, ahol ne halnánk meg tucatnyiszor, a játék ugyanis pontosan ugyanannyira nehéz, ha nem nehezebb, mint az eredeti PlayStationös kiadás. Nem irgalmaz, nem tűri, hogy félgőzzel, oda nem figyelve essünk neki, és bizony elvárja tőlünk, hogy betanuljuk az agyafúrt, gyakran pixelpontos ugrásokra kihegyezett pályákat. Mentésre ne is számítsunk egy-egy izzasztóbb szakaszt követően, csak a chekpointok adnak nekünk erőt és mindent lebíró akaratot. Bár időnként most is úgy tűnik, hogy néhány ugrásnál Crash talán kicsivel jobban kooperál, mint a kilencvenes években az első PlayStatinön (mintha jobban megragadná a platformok széleit, mint régen), de ez nem azt jelenti, hogy unalmas fáklyásmenetté degradálódna a kaland, sőt. Csak a pályák végigjátszása (végigszenvedése, kívánt rész aláhúzandó) önmagában is elképesztő kihívás, ráadásul a célt elérve szó szerint szegény Crash fejébe veri, hogy mennyi begyűjtendő extrát hagytunk szerteszéjjel a térképen. A maximalisták valószínűleg hónapokig ellesznek, de akik csak egyszer rohannának végig a programokon, ők is több tíz órányi színtiszta szórakozásra (és idegeskedésre) számíthatnak.

Jogosan merül fel a portolás kapcsán még az irányítás – és azok, akik hozzászoktak, hogy egy konzolos játékot csak kontrollerrel lehet megfelelően kontrollálni, igazán meglepődnek majd, ha billentyűzettel és egérrel esnek neki Crash felújított kalandjainak. Meglepő lehet, de az eredeti felvonásokat még úgy alkotta meg a Naughty Dog, hogy azokat elsősorban a D-Pad segítségével lehetett és kellett vezérelni, az analóg karok gyakorlatilag csak egy, és az első két rész esetében még nem is túlságosan kimunkált, alternatívát jelentettek. Miután a fejlesztők ezt vették alapvetésnek, így tökéletesen élvezetes lett a WASD-egér kombóval nekiesni a játéknak. Ha úgy érezzük, bénák vagyunk, az nem amiatt van, mert a kontroll nem áll kézre, hanem mert a játék kegyetlen. Aki tehát véletlenül idegenkedik a gamepadoktól, megnyugodhat: az N.Sane Trilogy esetében nem kerül hátrányba. Tapasztalatból írjuk, így sikerült végigjátszanunk a trilógiát.

---

A Crash Bandicoot N.Sane Trilogy tavaly debütált PlayStation 4-re, június 29-től pedig Xbox One-ra, Nintendo Switchre és PC-re is elérhető. Tesztünk ez utóbbi változat alapján készült. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.