Brut@l - Kritika

Az 1980-as Rogue ott van minden idők legnagyobb hatású játékai közt, a zseniális NetHack, vagy a szélesebb körben is ismert Diablo is egyenesági leszármazottjai a három egyetemista réges-régi játékának. A roguelike játékkategória névadójaként megannyi ötlete máig követett szabállyá vált: a random pályatervezés, a permanens halál, a kőkemény nehézségi fok, és a szinte végtelen variációs lehetőség. Mivel az ilyen, hibázást nem tűrő, megbocsátást nem nyújtó játékok még a Dark Soulsok korában is csak igen szűk rétegnek tetszenek, otthoni konzolokon a stílus általában könnyedebb, emészthetőbb formában jelenik csak meg. A Brut@l – a kukac valószínűleg a Rogue-ból, a karakterünket jelző ikonból jött át – nem ilyen, ez a játék meglehetősen brutális lett.

Történetet még csak annyit sem kapunk, amit a Rogue nyújtott, pedig jólesett volna, ha stílusosan itt is Yendor amulettjéért zajlanának a küzdelmek – de nem, itt csak választunk a négy karakter közül, és mehetünk is a földalatti járatokba, egyre csak mélyebbre, hihetetlen mázli esetén akár a legalsó, 26. szintre is eljutva. Noha bődületes mennyiségű arany feláldozásával lehet feltámadási lehetőséget vásárolni, a gyakorlatban azért a legtöbb próbálkozás során egyetlenegyszer halhatunk csak meg. Ekkor hősünk végleg, minden utólagos hatás nélkül elpusztul, sok-sok nekifutással tehát nem leszünk erősebbek, mint az mondjuk a Rogue Legacyban történt.

A négy eltérő kaszt a karaktermodellen túl lényegében csak az előre kibontott képességpontokban, no meg sebességben és életerőben tér el – a varázsló nyivászta figura, az amazon sokkal több HP-val indul; a harcos lassan csapkod, a rogue viszont fürgén üt, igaz, puszta kézzel jóval kisebbeket. A ritka szintlépésekkor egy-egy képességpontot költhetünk el, így lehet megtanulni a fegyverbűvölést vagy az íjhasználatot, így növelhető maximális életerőnk, de a varázsfőzet-azonosító tudást is itt szerezhetjük meg. (A nyolc eltérő színű varázsital hatásai minden induláskor lecserélődnek, így hiába gyógyított az egyik próbálkozásnál a piros ital, a következő karakternél az már simán okozhat vakságot vagy épp láthatatlanságot.) Ha azonban a játék második felébe sikerül elvergődni, kaszttól függően mindenki kibonthat minden képességet.

A szintlépésnél is sokkal fontosabb azonban fegyvereink fejlesztése – pontosabban fellelése, hisz minden karakter puszta kézzel indul neki a küzdelmeknek. A fegyverek legyártásához előbb egy könyvet kell találni, majd az abban felsorolt betűket kell komponensként begyűjteni. Fantasztikus megoldás, ahogy egy szögesbunkó az F és T betűk tüskéiből áll össze vagy ahogy a karcsú íjat C és J betűk ívei rajzolják ki – az viszont idegesítő, hogy ha a randomgenerátor úgy gondolja, hogy a következő szinten nem lesz A betű, hát minden esetleges fegyvernek búcsút inthetünk, ami azt használná. Sokkal ritkábban színes betűket is találhatunk, ezekkel lehet tűzzel, méreggel vagy épp energiával felruházni a fegyvereket; míg szimpla fegyvert azért a második-harmadik szintre már jó eséllyel összekalapálunk, varázslatos eszköz csak jóval mélyebben fog összejönni.

A Brut@l pont olyan egyszerű, mint az elődei: nekiindulunk az alig berendezett labirintusnak, keressük benne a kincseket és a mindig egyre lejjebb vezető vermeket; kulcsokat gyűjtünk és próbálunk annyi kaját is összeszedni, hogy ne haljunk éhen. A véletlenszerű jelleggel besorsolt ellenfelek néha esélyt sem hagynak, másutt meg szinte zéró ellenállást kapunk. Mivel szakadékba pottyanni még a duplaugrás mellett sem nehéz, sok szánalmas elhalálozást szedünk majd össze, néhol pedig úgy alakul a dolog, hogy abszolút lehetetlen a továbbhaladás. Viszonylag sűrűn találkozni például méreggel telepumpált termekkel, és ha egy ilyen zóna számszeríjas lényekkel van meghintve, hát szívni fogunk. Nem egy roguelike tűnik sekélyesnek, de az igazán sikeresek mind fel tudják ezt dobni valami extrával – és ez hiányzik a Brut@lból.

A fejlesztők saját elmondásuk szerint az ingyenes Brogue láttán fogtak a Brut@l készítésébe, annak hangulatát akarták konzolon is megvalósítani. Ami a látványvilágot illeti, ez tökéletesen sikerült is; ami a játékmenet változatosságát, hát az sajnos nem jött össze. Ott az alapokon túl például voltak tárgyat lopó majmok, olyan lények, akik mellénk szegődtek, no és jóval változatosabb helyszínek, nem csak mindig az éjfekete földalatti járatok. Ez, a vidámság és változatosság nagyon hiányzik ebből a játékból: hiába jobb itt a harc, mint a roguelike játékok legtöbbjében, azért így is rém puritán a csapkodás, és előbb-utóbb megunjuk azt a tucatnyi ismétlődő tereptárgyat, a monoton kulcsvadászatot és kajahajszolást is. Sajnos sem a varázsital-főzés, sem a fegyverkészítés nem köti le az embert, ezeken túl pedig tényleg csak a vagdalkozás marad a sötétben.

Igaz, az archaikus ASCII grafikát elképesztő profin sikerült átültetni egy külső nézetes akciójátékba: a térkép a régi jól ismert felülnézetet adja karaktergrafikával, akció közben viszont a fekete háttéren a fehér ikonokkal ellátott környezet nagyszerűen néz ki, ráadásul a vér karmazsinja, a méreg zöldje, az energiacsapdák kékje, a fáklyák sárgája bőven feldobja a programot. Igaz, a kamera sokszor zavaró – nem lehet forgatni, és ez komoly gondokat is okozhat a harcokban.

A Brut@l egyelőre csak PS4-re jelent meg, ezt a verziót teszteltük. A játék valamikor a jövőben PC-re is megjelenik.