A bostoni fojtogató - Kritika
Pszichothriller megtörtént eset alapján
Tavaly nagy felhördülést keltett a Netflix sikersorozata, a Jeffrey Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori, ami ugyebár valós rémtörténeten alapul. Hasonlóan valós történet a Harvey Weinstein, a szexuális ragadozó filmmogul leleplezését feldolgozó Azt mondta a Weinsteint lebuktató két oknyomozó riporterrel a főszerepekben. Hogy miért voltak kíváncsiak a nézők a sorozatgyilkos szemszögéből mesélő Jeffrey Dahmerre, és a bátor újságírókról szóló, a #MeToo és Weinstein perei miatt aktuális Azt mondta miért bukott meg a kasszáknál, az nem képezi ennek a cikknek a tárgyát. Ellenben A bostoni fojtogató annál inkább, ami gyakorlatilag a kettőt vegyíti, azaz sorozatgyilkosos pszichothriller oknyomozó riporterekkel a centrumban, igaz történet alapján. Izgalmas a sztori már csak a misztikus eset miatt is, ám Matt Ruskin író-rendező (Beépülve: Az Escobar-ügy) nem tudta ezt minden ízében izgalmasan adaptálni.
Pszichothriller igaz történet alapján – Erről van szó
1962 júniusa és 1964 januárja között 13 egyedülálló nőt gyilkoltak meg a 19–85 éves korosztályból Bostonban és környékén. A gyilkosságokat az kötötte össze, hogy az áldozatokat jellemzően saját lakásukban, saját harisnyájukkal vagy más ruhadarabjukkal fojtották meg, többségüket szexuálisan is zaklatták, megerőszakolták. A rendőrség eleinte vonakodott összekapcsolni a gyilkossági ügyeket, majd több bostoni fojtogatóra gyanakodott egyetlen emberi szörnyeteg helyett. Miután elterjedt a médiában a sorozatgyilkosságok rémhíre, pánik lett úrrá a társadalmon, sorra cserélték le az emberek a zárakat, rendezkedtek be önvédelemre vagy költöztek el máshová. A Record America nevű napilap két oknyomozó újságírója, Loretta McLaughlin (Keira Knightley) és Jean Cole (Carrie Coon) jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy (valamennyire) tiszta vizet lehessen tölteni abba a bizonyos pohárba.
A Loretta szemszögéből elmesélt filmben nem pusztán a nyomozási procedúra tárul fel, hanem a szerkesztői és rendőri gáncsoskodás is, ami akadályozza az igazság kiderülését, az ügy felgöngyölítését. A hősnő ráadásul szembe kell, hogy nézzen egy igen személyes problémával: hogy ő nemcsak újságíró, hanem feleség és anya is.
A bárányok ujjonganak – Ezért jó
A bostoni fojtogató abban a tekintetben mindenképp sikeres vállalkozás, hogy egyrészt összességében izgalmas pszichothriller, ami a műfaj sok kliséjét elsüti – van itt névtelen telefonhívás és a sötét utcáról a kivilágított családi ház ablakán bebámuló rejtélyes alak is –, de a valós történet megadja neki azt a különleges bukét, amelynek köszönhetően kiemelkedik a zsánerből. Másrészt Matt Ruskin műve nem pusztán pszichothriller, hanem társadalomkritikus dráma is, amelyben a szűk két órás játékidőben az alkotó a körülményekhez képest jól körbejárja a gyilkosságsorozat társadalmi hatását, különös tekintettel a rendőri procedúra hibáira és a sajtó működésére. Ez utóbbiakról azért túl sok újdonságot nem tud mondani. Azaz rendőri oldalról természetesen feltűnnek "rossz zsaruk", akik inkább igyekeznek túlesni az ügyön, nem hatja meg őket, hogy ártatlan nők halnak meg. A sajtó, illetve Loretta főszerkesztője, Jack (Chris Cooper) számára elsősorban a szenzáció a fontos, nem a "nevenincs nő", persze mindaddig, amíg nem látja, hogy az emberek ráharaptak a sorozatgyilkosság hírére: onnantól címlapsztorivá, vezértémává válik a bostoni rémtörténet. Ruskin inkább csak kitekint Loretta magánéletére, nem foglalkozik vele behatóan, azaz bemutatja, hogy milyen árat fizet az újságírónő azért, hogy karrierista modern nő. Szerencsére ezen a fronton nem válik leegyszerűsítő feminista propagandafilmmé A bostoni fojtogató, a férj, James (Morgan Spector) támogatja Lorettát, amíg csak tudja, de azért minden házasságban van egy határ, amit átlépve még a legliberálisabb férfi is kijön a sodrából.
Magára a rendezésre és a technikai megvalósításra, kiváltképp az operatőri munkára nem lehet panasz, sőt örvendetes, hogy Ruskin és Ben Kutchins operatőr (A Fehér Lótusz) kifejezetten kreatívan komponált film noiros képekkel igyekeztek elmesélni a történetet. Nem túl eredeti húzás, de formai szempontból mégis izgalmas döntés, hogy természetesen a gyilkos arcát nem mutatják meg a cselekmény első felében, jellemzően hátulról, félhomályban veszi őt a kamera, így kiléte misztikus ködbe vész. Elmés továbbá gyilkosságok ábrázolása. Az egyik jelenetben egy tévé képernyőjén keresztül látjuk, amint a tettes lecsap, és ez tulajdonképpen erős vizuális utalás arra, hogy az ügy hamarosan nagy médiafelhajtást kap. És bár egy pszichothrillertől inkább direktséget várunk, ha borzalmakról van szó, mégis hatásos a másik, későbbi gyilkosság, amelynek során a kamera végig egy fürdőszobai csapra fókuszál, magát a borzalmat csak a képen kívülről halljuk. Egyébként a formai megvalósításhoz hasonlóan színvonalas a színészi játék is, ami nem meglepő, mivel sikerült egy erős gárdát összeterelni, így még a mellékszerepekben is filmekben és sorozatokban bizonyított színészeket (Chris Cooper, Alessandro Nivola, Bill Camp, David Dastmalchian) láthatunk. Bár Keira Knightley Lorettája mellett Jean inkább a háttérbe szorul, mégis Carrie Coon megkapóan természetes játéka az emlékezetesebb kettejük alakítása közül.
A bárányok inkább hallgatnak – Ezért nem jó
Ha már Keira Knightley Lorettájánál tartottunk, akkor térjünk is rá A bostoni fojtogató egyik legnagyobb problémájára, a főhősnőre! A pszichothriller vagy a sorozatgyilkosos thriller műfajának a jellegzetessége az, hogy a vonatkozó filmek hősei valamilyen szinten maguk is érintettek a kibontakozó gyilkossági ügyekben, illetve valamilyen módon szorosan kapcsolódnak a pszichopata vagy háborodott elméjű gonosztevőhöz. A bárányok hallgatnak Clarice-e gyerekkori traumákkal küzd, ezek motiválják a nőket nyúzó Buffalo Bill elfogásában. A Martin Scorsese-féle A Rettegés fokában az ügyvédhős maga is bűnös, mert cserben hagyta a rá és családjára vadászó védencét. Vagy említhetjük a szintén valós esetet feldolgozó magyar kosztümös thrillert, A martfűi rémet, amelyben a nyomozónak azért is érdeke a valódi sorozatgyilkos elfogása, mert annak idején miatta is maradhatott szabadlábon, illetve került börtönbe egy ártatlan ember.
Loretta motivációi sajnos nem kidolgozottak, valamint nem is érezzük igazán, hogy köze lenne ehhez az ügyhöz. Természetesen Knightley hősnője mintegy a nők jogaiért kiállva, szerkesztője ellenében is kardoskodik azért, hogy fény derüljön az igazságra, de ez sokkal inkább következik abból, hogy ő maga is nő, semmint valamilyen sokkal személyesebb indíttatásból. Továbbá ugyan kapunk egy–két jelenetet, amelyek érzékeltetik, hogy akár maga Loretta is lehetne áldozat, de ezek sem elég erősek ahhoz, hogy kialakuljon a néző fejében az a veszélyérzet, ami A bárányok hallgatnak Clarice-ét közel hozta a befogadóhoz. Ilyen módon nehéz azonosulni a hősnővel, nem igazán érdekes karakter, és ugyan Matt Ruskin a családi-magánéleti szálon kísérletet tesz rá, hogy többdimenziós figurává érlelje Lorettát, erre nem jut elég idő. Általában jellemző, hogy bár A bostoni fojtogató feszes thriller-dráma, üresjáratok nélkül tör végső célja felé, éppen ez a nemezise is, mivel túl sietős, nem hagyja, hogy elmélyüljünk benne, elmélázzunk a történteken. Egyik áldozatot követi a másik, egyik meggyilkolt nőnél sem időz el a film különösebben, így többnyire statisztikák, nevek egy szenzációs cikkben, személyiségük nem nagyon van, nem igazán érezhetünk irántuk empátiát. Pontosabban egyikőjüket bátortalanul megpróbálja kiemelni Matt Ruskin, megkísérel arcot és személyiséget adni az áldozatnak, de nem jár sikerrel abban a röpke tíz percben, mivel menni kell előre. Szóval a valós történetből következik, hogy egyetlen meggyalázott és megölt nőnél sem lehet lehorgonyozni, ilyen módon nem lehet egyikőjükért sem izgulni, amennyiben a teljes ügyet el akarja mesélni az adott alkotás – mint kritikánk tárgya. Az pedig szintén a tényekből következik, hogy magát a gyilkost sem ismerhetjük meg közelebbről, ami bizonyos szempontból misztikussá, más szempontból lapossá teszi ezt a filmet.
Torkon ragad, avagy megéri megnézni?
A bostoni fojtogató összességében átlagos pszichothriller egy különleges és misztikus esetről, ami egyébként nagyon hasonlít a hvaszongi gyilkosságokra, amelyekről Bong Joon-ho A halál jele című klasszikus bűnügyi drámája szól. A dél-koreai direktorral ellentétben Matt Ruskin nem tudott igazán izgalmas karaktereket kreálni a központi szereplőkből, ráadásul inkább csak Loretta a főhős, Jean, a másik riporter háttérbe szorul. Így mint dráma nem igazán működik A bostoni fojtogató, ahogy társadalom- és médiakritikus alkotásként is csak hozza a kötelezőt. Ha nem ismerjük a valós esetet, akkor tartogat meghökkentő fordulatokat, sőt formai megvalósítását tekintve kifejezetten izgalmas, feszült filmről van szó. Ám például A bárányok hallgatnakkal, A Rettegés fokával vagy A halál jelével ellentétben A bostoni fojtogatót biztosan nem akarjuk majd idővel újranézni.
A bostoni fojtogató (Boston Strangler) március 17-től elérhető a Disney+-on. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
