Bosszúvágy - Kritika
A szegény ember republikánus John Wickje
Bármilyen véleménnyel is legyen az ember a Bosszúvágyról, az vitathatatlan, hogy ennél rosszabbkor nem is érkezhetett volna ez a film. Eredetileg (bár ezt hivatalosan nem vallotta be senki) a stúdió a Las Vegas-i lövöldözés miatt menekítette fél évvel későbbre a produkciót, csakhogy éppen az elmúlt hetekben történt egy még hangosabb vitákat kiváltó tömegmészárlás a floridai Parklandben. Azaz a kegyeletsértés vádja elől elmenekülve, cseberből vederbe alapon épp egy olyan közhangulatban sikerült debütálnia Eli Roth filmjének, melyben minden korábbinál komolyabb kampány folyik a fegyverviselés ellen az Egyesült Államokban. Ha nem évi több száz, vagy ezer ember haláláról szólna ez az ügy, akár értékelhetnénk is azt az iróniát, amit például a BoJack Horseman hátborzongató szellemességgel jelenített meg.
Nem csoda, hogy az amerikai kritikusok örömmel le is csaptak a Bosszúvágy ezen aspektusára, fegyverlobbi-propagandának minősítve a produkciót. Azonban nálunk ez aligha releváns. Itthon (hála az égnek) nem kell a tinédzsereknek attól rettegve iskolába indulniuk, hogy ott valaki legéppuskázza őket, így azzal sem kell foglalkoznunk, hogy visszataszító erőszakkultúra-reklámot láttunk-e a vásznon vagy sem. A baj csak az, hogy a Bosszúvágy attól függetlenül sem jó film, hogy az ember hogy vélekedik a fegyvertartásról.
Még ha nem is remake-ről lenne szó, akkor is ismerős lehetne a képlet: a sebész Paul Kersey (Bruce Willis) a családját ért támadás, majd a rendőrség tehetetlensége hatására úgy dönt, tisztes polgári életét feladva maga veszi kézbe az utcák megtisztításának feladatát. Kis módosításokkal ez akár lehet az Elrabolva vagy a John Wick története is, a Charles Bronson-féle eredetitől is csak annyiban különbözik ez a Bosszúvágy, hogy a játékidő második felében Kersey ezúttal már nem tetszőleges utcai rablókkal, hanem a tényleges tettesekkel számol le. Már ez a húzás is sokat elmond Eli Roth filmjéről, hiszen bár az 1974-es változat sem volt a legárnyaltabb mű, még így is bevállalta azt a morálisan megkérdőjelezhető döntést, hogy Kersey olyanokat gyilkolásszon le, akik neki személy szerint nem is ártottak.
Azaz ugyanott vérzik el a Bosszúvágy is, mint a remake-ek többsége: eltelt 44 év, ehhez képest annyit sikerült aktualizálni a történeten, hogy Joe Carnahan forgatókönyve tartalmazza már az azóta kialakult sablonokat is. Ebben a történetben a karakterek, a fordulatok, a konfliktusok, de még esetenként a szövegek is ódivatúak, semmi nem jelzi azt, hogy ez a mozi ebben vagy egy korábbi évtizedben készült. Mindezt úgy, hogy a Bosszúvágy regényeredetijének szerzője, Brian Garfield már 1975-ben megírta a művét átértelmező Halálos ítéletet, mert nem értett egyet az üzenettel, amit többek között ez a film is megfogalmaz. Carnahan szkriptjét legalább az a vád nem érheti, hogy ellazsálná a kötelező köröket, módszeresen, a szükséges logikai és érzelmi lépések átugrása nélkül veszi végig Kersey átalakulását gyilkológéppé, és a menetrendszerű leszámolásokat is megfelelően időzíti. Ahogyan Eli Roth rendezése is hozza az elvárható szintet (egy jelenetet pedig még fel is turbóz a védjegyévé vált kínzáspornóval), tehát ezt nézve a Bosszúvágy egy halálosan érdektelen, de legalább elviselhető összképet mutat.
De tegyük bár félre a közéleti relevanciát, még így is nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Bosszúvágy alkotói mennyire nincsenek tisztában filmjük szerepével. Lehet például nevetni azon, hogy John Wick egy kutya miatt szállt szembe egy hadseregnyi gengszterrel, de pontosan ez az elidegenítő hatás kellett ahhoz, hogy bevegye a gyomrunk a vérfürdőt. Ehhez képest ez a film egy halálosan komoly családi drámaként próbálja definiálni magát, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy nézőit azzal akarja megfogni, hogy azt mutatja, ahogy Bruce Willis halomra lő mindenkit. Nagyjából 20 percenként egy-egy kiszólás ugyan próbálja mindezt finomhangolni, de az esetenkénti vicceskedéstől a dráma csak súlytalanabbnak, a látottak pedig kínosabbnak érződnek. Pedig ahogy a Bosszúvágy az amerikai fegyverkultúrát fényezi, a gyászt meg AC/DC-re hangszereli, kis módosításokkal zseniális szatíra is lehetett volna belőle. De jelen formájában legfeljebb a tenyerünket az arcunkba temetve tudunk nevetni rajta - kínunkban.
És ezzel be is számoltunk a Bosszúvágy minden különlegességéről (sokat elmond, hogy még ez is akaratlanul jelenik meg a műben), mert egyébként mi is ugyanolyan rezzenéstelenül unott arcot fogunk vágni a játékidő közel két órája alatt, mint Bruce Willis a filmben. Eli Roth tökös akciófilmet akart rendezni, de ahogyan a minden második jelenetbe belevágott rádióadások sem foglalnak állást Kersey önbíráskodásáról, ő sem mer beleállni semmibe, amitől a Bosszúvágy kicsit is bátor, majd erre a bátorságra alapozva menő lehetne.
A Bosszúvágy március 8-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Összeszedett, módszeres történetvezetés
Negatívum
- Röhejesen ízléstelen megvalósítás
- Sótlan, érdektelen sztori
- Ezúttal sincs értelme a remake-nek
Végszó
Sótlan, nem tudja mit akar mondani, és alkalmanként még röhejes is - a Bosszúvágy kellően összeszedett ahhoz, hogy szenvednünk ne kelljen rajta, de a felettébb ízléstelen áthallásait leszámítva a világ egyik legérdektelenebb filmje. Az 1974-es eredetivel teljesen felesleges versenyeztetni, ugyanis nem hogy jobb, de másabb élményt sem kapunk - leszámítva azt, hogy ezúttal egy kis AC/DC is szól a fegyveres igazságosztáshoz.
KRITIKA: Bosszúvágy
