Az Usher-ház bukása - Kritika

Mike Flanagan számos alkalommal bebizonyította, hogy tudja, miként kell úgy horrorfilmet gyártani, hogy ásítozás és unott szemforgatás helyett izgatottan bámulja a képernyőt a néző. Olyan alkotásokat köszönhetünk neki, mint az Oculus és a Hush, de Stephen King több művét szintén feldolgozta már - legutóbb az Álom doktort. Aztán a 2010-es évek végén áttért a sorozatokra a Netflix égisze alatt, és ez bizony karrierjének egyik legjobb döntése volt.

A rendező laza, ám önmagukban mégis jól működő adaptációival olyan írók munkásságával ismertette meg a modern nagyérdeműt, mint Shirley Jackson (A Hill-ház szelleme) és Henry James (A Bly-udvarház szelleme). Ezt követően saját vizekre evezett a Mise éjfélkor című minisorozattal, majd Christopher Pike munkáját dolgozta fel Az éjféli klubbal, de ezek esetében már érezhető volt némi visszaesés a színvonalban.

Legújabb netflixes projektjével azonban Flanagan egészen a 19. századig nyúlt vissza, hogy egy, a misztikus és hátborzongató történeteivel elhíresült, a detektívregények atyjaként számon tartott író előtt rója le tiszteletét. Ő pedig nem más, mint Edgar Allan Poe.

A The Fall of the House of Usher (magyarul Az Usher-ház bukása, az eredeti mesét viszont Az Usher-ház vége néven érdemes keresni) az amerikai író azonos című rövid történetét dolgozza fel, méghozzá a Flanagantől megszokott módon, igen lazán. Ez azért jó dolog, mert nem szükséges ismernünk (habár nyilván ajánlott elolvasni) Poe 1839-ben publikált művét ahhoz, hogy egy kerek történetet kapjunk. Mindeközben viszont a sorozat csordultig van utalásokkal, így az író kedvelőit majdnem megállás nélkül bombázzák az ismerős, csak épp máshogy felhasznált elemek.

Az epizódok címei és a főbb szereplők nevei szinte kivétel nélkül Poe különböző műveire és karaktereire utalnak, és ha ez még nem lenne elég, a sorozatban rendre előjönnek az íróhoz köthető motívumok, stílusjegyek. Flanagan egyszerre kacérkodik a gótikus horrorral és a sötét romantikával, miközben bőséggel kapunk filozofikus elmélkedéseket, és meglepő módon humorból sincs hiány. Habár tény, hogy ez utóbbi gyakran elég groteszk módon manifesztálódik. Ezt a bizarr egyveleget pedig a mai korba átültetve ismerjük meg, ami elsőre furcsa elképzelésnek tűnhet, de a készítőknek sikerült a nagy manőver.

A kulcs ezúttal ismét a lazán kezelt adaptáció. A Netflix sorozatában Roderick Usher egy nagymenő gyógyszervállalat kőgazdag feje, aki testvérével, Madeline-nal közösen irányítja ezt a bulit, és annak ellenére, hogy mennyi súlyos balhé volt a termékeik miatt, valahogy semmi sem tudta megingatni a birodalmukat. A nagy közösből kiveszik a részüket Roderick más-más anyáktól származó gyermekei, akik kivétel nélkül fényűző életet élnek, egészen addig, amíg rejtélyes körülmények között egymás után el nem éri őket a vég.

Ez nem igazán spoiler, rögtön Az Usher-ház bukása elején megtudjuk, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon sok tragédia érte a díszes famíliát, amikor a látszólag megtört családfő meginvitálja házába Auguste Dupin ügyészt, hogy elmesélje neki élete sötét fordulatokkal teli történetét. Egészen a testvérpár gyermekkorától kezdve követhetjük végig, hogy mi vezetett a jelenlegi helyzethez, amikor is Roderick egy jócskán megtizedelt családdal a háta mögött, a romos gyerekkori otthonában ücsörögve, nagyon drága italt szürcsölgetve vallja meg bűneit annak az embernek, akivel éveken át hadakozott a bíróságon.

Erre az utazásra mi is elkísérjük kettejüket, főként visszaemlékezések formájában bontakoznak ki előttünk a korábban megtörtént események. Néha éles váltások és időbeli ugrások vannak, és a sok szereplő miatt eleinte nem egyszerű összerakni, ki kihez tartozik, de szerencsére hamar kitisztul a kép. Az szintén jó hír, hogy a fordított kronológia ellenére nem tudunk minden titkot a történet elején (vagy végén?), bőven lesznek meglepetések, még ha ezek közül sokat már előre meg lehet jósolni.

Arra szintén hamar rájövünk, hogy az Usher-házban nemcsak a rangidősök, hanem a fiatal generáció is törtető, gátlástalan, a földi javaktól megrészegült alakokból áll, akik eltérő feladatokat látnak el a vállalaton belül, de közös bennük, hogy nagyon kevés szimpátiát fogunk érezni irántuk. Annak ellenére, hogy alapvetően mindegyik örökös egyformán hozza a tipikus gazdag és romlott seggfej archetípusát, saját személyiséggel, bajokkal és hobbikkal rendelkeznek. Ám amíg ez utóbbi egyiknél a videójátékozást jelenti, addig más jóval bizarrabb dolgokat művel a szabadidejében. Nincs hiány elborult jelenetekből, de szerencsére lehet találkozni szerethetőbb karakterekkel, akikre sajnos hol közvetetten, hol közvetlenül hat Usherék romlottsága.

A készítők és a színészek tényleg kitettek magukért, hogy bemutassák az olykor igazi pszichopataként viselkedő csemetéket, akik mindeközben a gyengeségeiket szintén felfedik, szóval szó sincs arról, hogy minden fekete vagy fehér lenne. Néhány kivételtől eltekintve remek alakításokat láthatunk a képernyőn: hiába érezhető, hogy sok tekintetben egy kaptafára épülnek bizonyos szereplők, a színészi játékok sokat színesítenek rajtuk. Sőt, több alakítást külön is érdemes kiemelni: a Roderickot játszó Bruce Greenwood általában simán ellopja a jeleneteket, amikben feltűnik, és Carla Gugino is jól érezhetően lubickol a szerepében. Aztán ott van még Mark Hamill (aki ugyebár a megkérdőjelezhető viselkedése miatt kirúgott Frank Langellát váltotta a sorozatban), aki ritkán kerül az előtérbe, de amikor ezt megteszi, roppant meggyőző az Usher-ház rideg és látszólag teljesen érzelemmentes ügyvédjeként.

A színészi játékok mellett a sorozat másik nagy erőssége a baljós atmoszféra, amit egyszerre teremtenek meg a látványos beállítások és a kiválóan megkomponált háttérzene. Az Usher-ház bukása nem egy olyan horror, amely olcsó jumpscare-ekkel ugrat ki a fotelből, persze ennek ellenére jutottak ilyenek is bele, alapjáraton tényleg a sötét hangulat megteremtésével igyekszik hatni a nézőre. Ez pedig jól megy neki, mert amíg az egyik pillanat amiatt hátborzongató, hogy a fókuszon kívül, a sötétben tűnik fel egy alak, addig a másikban már a gore miatt szörnyülködhetünk, de ez utóbbi is csak pont annyira van jelen, hogy kellően groteszk legyen egy jelenet, és nem csap át trash-be.

A fentiek ellenére azonban néha megbillen ez az egyensúly, mert többször is azon kaphatjuk magunkat, hogy amíg a szereplők kőkemény szakmai részletekről társalognak (legyen az jogi, orvosi vagy informatikai téma) a képernyőn, addig mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy miről is van szó. Gyakran tényleg túl mélyre ássák magukat ezekben az elmélkedésekben Flanagan karakterei, ami kizökkentheti a horrorélményt kereső nézőt. Ha nagyon elnézőek szeretnénk lenni, akkor igazából még ez a jelenség is védhető, hiszen Usherék tényleg mániákus karrieristák, így sokuk személyiségéhez hozzátartozik az ilyen jellegű alaposság.

Az viszont elismerésre méltó, hogy még ennyi boncolgatott téma mellett is jut ideje a sorozatnak arra, hogy társadalomkritikát gyakoroljon, és sajátos példákkal mutassa be a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom bizarr „csodáit”. Igaz, ezt néha elég szájbarágósan teszi, ugyanakkor gyakoribb az, hogy egy-egy utalást követően azt fogjuk gondolni, hogy „és tényleg…”.

Az Usher-ház bukása ügyesen egyensúlyoz a horror különböző alműfajai között, miközben jó hollóként csipeget innen-onnan, hogy aztán modern köntösbe bújtatva tálaljon fel nekünk egy tanulságos mesét a kapzsiság súlyos következményeiről, és arról, miért nem jó mindig, ha az ember túlzottan a mának él, nem gondolva a jövő generációira. Eközben néha a frászt is ránk hozza. Örömteli, hogy a legutóbbi, szigorúan Flanagan szintjéhez képest gyengébb sorozatok után a rendező visszatért régi formájához, és új sorozatával közel került az etalonnak számító A Hill-ház szelleméhez. Igazából ezen a ponton már csak ízlés kérdése, hogy a kettő közül melyiket ítéljük meg jobbnak.

---

Az Usher-ház bukása valamennyi epizódja elérhető már a Netflixen.