Assassin's Creed: Origins - Kritika

Bármennyire is szerettük régen az Assassin’s Creed-sorozatot, az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdetekben elképesztően szórakoztató formula alaposan megkopott és kimerült a sorozatgyártásnak köszönhetően. Érezte ezt a Ubisoft is (és nyilván az eladásokon is meglátszott), így rövid kényszerpihenőre küldte a szériát. A nagy visszatérést pedig a rutinos, többek között a Black Flag epizódot is összehozó Ubisoft Montreal csapatára bízta. A nagy kérdés az volt, hogy képes lesz-e az ókori Egyiptom izgalmas világába kalauzoló Origins annyi újdonsággal felvértezni az AC-franchise-t, hogy ismét, mint egy friss, releváns és fajsúlyos sorozatként tekintsünk rá..

Kezdjük is mindjárt a lényeggel: az Assassin’s Creed: Origins kiváló, fantasztikus hangulatú játék lett. Magasan a legjobb, amit a sorozat az elmúlt években kihozott magából. A megújult harc nagyszerű, az atmoszféra zseniális, és ha egyes területeken valamivel többet fejlődött volna, a széria legjobbja is válhatott volna belőle.

Nem nagy meglepetés, de ki kell mondani: Egyiptom fantasztikusan néz ki. Itt elsősorban nem a technikai megvalósításra gondol az ember, hanem arra a kreatív pálya- és látványdizájnra, amivel a Ubisoft megalkotta az Origins világát. Az Assassin’s Creedek látványos városai kezdtek egyre kisebb hatást gyakorolni a játékosokra, így tényleg öröm, hogy Egyiptom láttán végre újra leesik az állunk. A helyszín ráadásul nem csak gigantikus méretű, hanem nagyon változatos is: a játék így puszta zarándoklással is lekötheti az embert, a különféle tájakon pedig eltérő élővilággal és építészeti stílusokkal találkozhatunk, ami már önmagában ad egy hangulatot. Szerencsére ezúttal nem merül ki abban a felfedezés, hogy egy magas pontot megmászva kipécézzük magunknak az érdekes helyeket. Nem, itt bizony élvezet minden egyes négyzetméter felderítése (már csak azért is, mert a HUD-on nincsen minimap): dinamikusan kerekedő homokviharokban kóborolhatunk, föld alatt rejtőző katakombákban járhatunk, víz mélyére süllyedt helyeket úszhatunk be, hogy a számtalan épületet, hangulatos oázisokat már ne is említsük. Az biztos, hogy a sorozat történetének egyik, ha nem a legjobb helyszínével van dolgunk, de ami még fontosabb, hogy sikerült érdekesen megtölteni tartalommal, így egész egyszerűen csábít a felfedezésre a környezet.

Az már inkább váratlanul ért, hogy még a nagyjából 30 órára rúgó történet is elkezdett egy idő után bevonzani. Bár az Asszaszín rend megalapításának sztorija mind írásában, mind tálalásában B-filmesen indul, a végére egészen magával ragadóvá és érdekessé válik, látványos bárgyúsága ellenére is. Bayek maga nem túl érdekes, ám annál szerethetőbb karakter, de a mellékszereplők közt is csak egy-két kiugró akad, hiába szimpatikusak.

Ami viszont az Origins igazi erőssége, az a harc. A játék ugye egy Dark Soulshoz hasonló mechanikát alkalmaz, és a korábbi részekkel ellentétben ez egy működő, élvezhető rendszer, ami kihívást és szórakozást is tartogat. A legkevésbé sem forradalmi, de kétség kívül jól áll az AC-nak, kifejezetten üdítő újítás.

Egyszerre két közelharci, és két távolsági fegyver lehet nálunk, előbbiekkel pedig a Souls-játékokhoz hasonlóan kis- és nagy támadásokat is indíthatunk. Az Originsben számtalanféle fegyver közül választhatunk, ezekkel pedig mind teljesen máshogy érdemes bánni, így a különféle harcstílusok kedvelői egyaránt érvényesülhetnek majd Egyiptomban. Már csak azért is, mert az ellenfelek között sokféle akad, akik természetesen más-más módokon és stílusban igyekeznek végezni velünk. Így alaposan ki kell tapasztalnunk őket, a gyenge pontjaikat, mikor kell blokkolunk, elugranunk vagy éppen megelőznünk egy gyors támadással az ellent. Ugyanakkor a harcot sokkal jobban feldobják a különféle extra támadások és fegyverek, amiket a képességfánk fejlesztésével hozhatunk elő.

Merthogy egészen erős XP-alapú fejlődésrendszer is került az Originsbe, és elég jól működik. Hősünket Hunter, Warrior és Seer kategóriákban fejleszthetjük, felturbózva például íjász, közelharci és egyéb képességeit. A képességfára nagyjából ugyanaz vonatkozik, mint a harcra: semmi forradalmi, de cserébe jól működő, biztos rendszer. Bár a kezdetekben használhatóság tekintetében elég egyértelmű választásokkal szolgál a játék, azért a történet vége felé egészen különböző stílusú karaktereket is megalkothatunk. A képességek egészen változatosak, és bár némelyik csak jól néz ki (pl. a levegőben ugorva belassuló íjászkodás), de mégis úgy fogjuk érezni, hogy sikerült egy saját egyéniséggel, vagy legalábbis habitussal, felvértezett Bayeket kialakítanunk. Fontos megemlíteni még az Egyiptomot benépesítő állatokat is, melyeket a Far Cry Primal mintájára megszelídíthetünk és bevethetünk akár a csatákban is. Egy ketrecből szabadon eresztett, felbőszült oroszlán pedig nem csak a figyelemelterelésre elegendő.

Ami a fegyvereket illeti, számos akad belőlük és ritkasági fokukban, illetőleg hatásukban is eltérőek. Hogy inkább a lassabb, de nagyobb sebzésű, vagy éppen a kevésbé veszedelmes, de villámgyors eszközöket vetjük be, az nem csak stílus, hanem ellenfél kérdése is lehet, így érdemes megválogatni, hogy éppen mivel esünk neki az ellenfélnek. Jó hír, hogy a legendás fegyverek megszerzésére sem kell heteket szánnunk, eleve többet begyűjthetünk a fő küldetésszál felgöngyölítésével, ugyanakkor nagy változatosságot nem hoznak a csatákba egy-egy különlegesebb darabot leszámítva. Például találhatunk elátkozott fegyvert, ami erősebb csapást visz be, de a rajta lévő rontás miatt az életerőnket csökkenti valamelyest.

Érdemes egyébként sokat foglalkozni a fegyvereink és a képességeink tuningolásával, mivel az Origins küzdelmei néha embert próbálóak. A magasabb szintű ellenfelek komoly gondot okozhatnak kis létszámban is, hát még ha tucatjával támadnak ránk. Persze nem kell túl komoly vérengzésre számítani, de aki azt várja, hogy papírmaséként aprítja fel az ellenséges katonákat, valószínűleg koppanni fog. Persze ez bizonyos szinten zavaró, hiszen egy-egy durvább ellenfél előtt elkerülhetetlen a grindolás, de mivel bőséges és változatos tennivalók állnak a rendelkezésünkre és a loot-rendszer is bőkezű, így ez talán megbocsájtható.

Ami viszont a játékmenetben nem fejlődött eleget, vagy inkább szinte semmit, az a lopakodás. Nem mintha kifejezetten rossz lenne, de egy ilyen erős harcrendszeri vérfrissítés után érezhető a generációs lemaradás a továbbra is egygombos lopakodásban, amit a játék egyébként még mindig nagyon preferál. Így fura módon az idei AC-ban azon kapjuk magunkat, hogy harc helyett végül a bujkálást próbáljuk meg elkerülni, és nagyobb csapatokkal is inkább élesben küzdünk meg. Az előző részekre épp ennek ellenkezője volt jellemző, így egészen szokatlan élmény volt az Originst a másik végletként megtapasztalni. Ad viszont ehhez némi újdonságot sasunk, Senu, akit többek közt a terep felderítéséhez vagy éppen az ellenfelek figyelmének a lekötésére is kiválóan lehet használni. Ezen kívül persze a történet számtalan pontján is nélkülözhetetlen, valamint a nyomok megtalálásához is nagy segítségünkre lesz. Nem mintha olyan nagy segítség kellene, mert a fejtörők alapvetően könnyűre sikeredtek, nem akarták túlzottan kizökkenteni a játékost a szórakoztató harcból.

Arról már beszéltünk, hogy a látvány magával ragadó, de sajnos nem a grafikai megvalósítás miatt. Kár szépíteni, a játék technikai téren sajnos enyhe csalódás, hiába simogatja a szemünket a táj, vagy a piramisok látványa. Az átvezetők alatti darabos mozgás (és ez úgy is igaz, hogy az eddigi legjobb mászós-parkourös mechanikát kapjuk) és egyszerű mimika idejét múlt, az erősebb konzolokon (PS4 Pro, X One X) nem mutat látványos ugrást, de a régieken meg komoly szaggatásokat produkál. A táj, az épületek és a víz elképesztően néz ki, de ha egy pillanatra belefeledkezünk a lovaglás önismétlő animációjába, könnyen kizökkenünk. És persze ott vannak az elmaradhatatlan bugok, amikből ha nem is a Unity szintjén, de akadnak. Persze egy ekkora és ilyen komplexitású nyílt világ esetén nem meglepő a létezésük, de mégis rombolják valamelyest az illúziót.

Ettől függetlenül Egyiptomot sokáig akarjuk majd nézegetni, és lesz is mit csinálnunk. Az óriási területhez természetesen kimeríthetetlen tartalom is társul, rengeteg mellékküldetés, vadászni- és felfedezni való vár minket. A missziók ugyan egy idő után kissé önismétlővé válhatnak (Bayek talán a kelleténél többször indul elhalálozott családtagok megbosszulására vagy az istenekkel tiszteletlenek megbüntetésére), az új Quest-rendszer ezt egész jól orvosolja. A fő- és mellékmissziókat is bármikor félbehagyhatjuk, és később visszatérhetünk hozzájuk, miután befejeztünk egy szimpatikusabbat, ami éppen az utunkba került.

Mindazonáltal jó ideig nem fogunk unatkozni, hiszen a fogatversenyek, az arénákban vívott gladiátorharcok, az erődjükben megbúvó magas rendű célpontok levadászása, a platformer kihívásokkal és fejtörőkkel zsúfolt sírboltok felfedezése, vagy éppen a hajócsaták kellően szórakoztatók ahhoz, hogy sok-sok órát eltöltsünk velük. És akkor még nem szóltunk a rejtett templomokról, amik jelentőségét nem spoilereznénk el, de legyen annyi elég, hogy erősen kötődnek a sorozat sci-fi szálához is.

Az Origins még hiányosságaival együtt is az év egyik leghangulatosabb és legtartalmasabb egyjátékos élménye (merthogy multi egyáltalán nincs benne), és az egész sorozat egyik legjobb epizódja. Forradalmat ugyan nem hoz, de egy nagyon jó irányba tett meg egy lépést, elhozva a vérfrissítést egy olyan szériának, aminek már nagyon kellett.

Az Assassin's Creed: Origins október 27-én jelent meg PC-n, Xbox One-on és PS4-en, mi a Sony konzolján teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.