Amerikai pasztorál - Kritika

Ewan McGregor csaknem 25 éve tevékenykedik színészként. A pályája elején többnyire kevés költségvetéssel, ám annál nagyobb művészeti értékkel rendelkező filmekben bukkant fel (Sekély sírhant, Trainspotting), hogy aztán a fiatal Obi-Wan Kenobiként való szereplésével bebocsátást nyerjen a legnagyobb hollywoodi produkciókba. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Danny Boyle, Steven Soderbergh vagy Woody Allen, láthatta tehát, hogy alkotnak a legnagyobbak, saját rendezői bemutatkozása mégsem alakult a legjobban, amit a tapasztalatlanság mellett a túlzó óvatosság számlájára írhatunk.

Negyed évszázad a filmiparban még nem feltétlenül garancia rá, hogy egy színész rendezőként is képes lesz maradandót alkotni, de sokat javít az esélyein, ha nem egy olyan író munkájából kíván építkezni, akinek írásaiba másoknak is beletört már a foga. Mert Philip Roth éppen olyan kiváló szerző, mint amennyire komoly kihívást jelent a film nyelvére adaptálni regényeit. Sem Robert Benton (Szégyenfolt), sem Isabel Coixet (Elégia), sem pedig Barry Levinson (Az utolsó felvonás) nem tudta legyűrni Roth elbeszélésmódját, McGregor pedig rögtön a legnagyobb vadra ment.

Az 1997-es Amerikai pasztorál című regény fordulópont volt az író életében, többek között az ezért kapott Pulitzer-díj okán is sokan Roth fő munkájának tekintik. A történet főhőse Seymour Levov (McGregor, aki a főszerepet is magára osztotta), a két lábon járó amerikai álom. A gimnáziumi focicsapat egykori sztárja, a helyi kesztyűgyár jóképű, délceg tulajdonosa, a polgári, konzervatív értékrend megtestesülése. Felesége, Dawn (Jennifer Connelly) egykori helyi szépségkirálynő, akivel a mesébe illő Old Rimrock városának szélén kezdik meg irigylésre méltó életüket, a képletbe azonban hiba csúszik.

A tökéletes párnak ugyanis tökéletlen gyermeke születik, Merry (Hannah Nordberg) ugyan elbűvölő és éles eszű kislány, de szörnyű dadogása miatt a szülők gyakran találják magukat elnéző, szánakozó tekintetek kereszttüzében. Merry felnőve (Dakota Fanning) aztán New Yorkban kezd egyetemre járni, ahol a forrongó '60-as évek egyhamar radikális gondolatokat megfogalmazó, marxista jelszavakat kántáló forradalmárt kreálnak belőle. A keresztény értékrend tengelyén gondolkodó szülőknek már a lányuk által vallott eszmék is megemészthetetlennek bizonyulnak, pedig a pokol csak Merry hazaköltözését követően szabadul el igazán.

McGregor rutintalansága a leglátványosabban a színészvezetésben nyilvánul meg. Egészen tehetséges színészek nyújtanak olyan alakításokat, amilyeneket tőlük talán csak karrierjük első éveiben láthattunk, sajnos magát a rendezőt is idesorolva. A legszembetűnőbb talán Connelly elveszettsége, igaz, neki jut néhány nagyjelenet, Fanning energiáit viszont felemészti a folyamatos dadogás. Különösen szomorú ez annak fényében, hogy a jelenség pszichológiai vetületével a film bántóan keveset foglalkozik, az eredeti műben leírt kövérséggel ellentétben azonban ragaszkodik hozzá, hogy ezt megőrizze.

Bár sokkoló momentumokban nem szenved hiányt az Amerikai pasztorál, 500 oldalas forrását kapkodó és szemérmes 100 percbe sűríti, amiből éppen a lényeget felejti ki. Azt a hatást kelti, mintha egy, a könyvet ismerők számára készült magánszám volna egymást érő összekacsintásokkal az olvasókkal, de az újonnan érkezőknek ez kényszerűen a torkán akad. Félénken érinti az amerikai álom felszínességének, a rasszizmusnak, a különböző világnézetek ütköztetésének érzékeny témáját, de igazán semmibe nem ereszti bele karmait, és a legfontosabb motívumokat felejti a könyv oldalain.

Ilyen a szerető-szál teljes mellőzése is, de ami megbocsáthatatlan, és az egész filmet zárójelbe teszi, az egy korai jelenet totális félreértése. McGregor a politikai korrektség vékony jegén lépdelve úgy dönt, hogy szemérmesen elfeledkezik arról a jelenetről, amikor a 12 éves Merry arra kéri apját, csókolja meg őt úgy, ahogy édesanyját szokta, aminek Seymour eleget tesz. De csak a regényben, a vásznon ennek még csak nem is sejtelmes levegőben hagyása, hanem a teljes tagadása történik, amivel McGregor talán szerzett egy jó pontot a jogvédőknél, de kiherélte az általa nagyra tartott alapművet.

Kérdés, hogy ha valakinek csak ennyire fontos Roth munkássága, az miért nem készít bármi másból filmet. Az Amerikai pasztorál sűrű, de kiváló alapanyag lehetett volna egy 120-150 perces monstrumhoz, amihez még a szükséges színészekkel is rendelkezik, de egy bátor forgatókönyvnek és egy tapasztalt, karakteres rendezőnek sajnos híján van. Így viszont a filmnek is éppen annyi értelme és létjogosultsága van, mint a regényekben visszatérő Nathan Zuckerman erőltetett megjelenésének, amin az őt alakító David Strathairn unott narrálása sem sokat segít.