A kíméletlen - Kritika

Billy Moore (Joe Cole) részben bokszolóként, részben kisstílű dílerként keresi a kenyerét (vagyis inkább napi heroinadagját) Thaiföldön, azonban egy nap a rendőrség az ő ajtaját is betöri, és költözhet az ország legendásan kemény börtöneinek egyikébe. Idáig A kíméletlen alapfelállása úgy hangzik, mint ami akár egy Jean-Claude Van Damme-darab kiindulópontja is lehetne, már ha hozzávesszük azt, hogy főhősünk természetesen a küzdősporton keresztül fog megváltásra lelni.

A kíméletlen azonban nem véletlenül debütált a Cannes-i Filmfesztiválon, és az sem véletlen, hogy az utóbbi években az amerikai független filmgyártás fellegvárává vált A24 égisze alatt került a mozikba, hazánkba pedig az európai artfilmes terepen mozgó Vertigo hozta el. Ezúttal ugyanis nem egy szokványos thaibox-sportfilmet láthatunk, legalábbis annyiban semmiképpen nem, hogy a forgatókönyv ennél jóval mélyebbre kíván ásni.

Legkésőbb a stáblista során számunkra is kiderül, hogy Billy Moore egy valós személy, azaz az ő memoárját viszi vászonra a produkció. Ennek megfelelően pedig A kíméletlent sem csak a ringbéli ellenfelekkel folytatott leszámolás érdekli, hanem az is, hogy Moore hogyan verekszi át magát függőségén és a sokszor igen brutális fegyencéleten.

Tempós, látványos (sport-)akciófilm helyett tehát egy inkább a belső, lelki folyamatokra hangsúlyt helyező drámát kapunk, ahol a sport nem célja, hanem eszköze a történetnek, és eszköze a leszokásnak, a fájdalom, a szorongás és a félelem megfelelő becsatornázásának. És ez a felemelkedéstörténet jóval nyersebb, könyörtelenebb, mint amit Hollywood valaha is a vászonra engedne.

Ebből a szempontból tehát (kivételesen) telitalálat a magyar cím, a rendező Jean-Stéphane Sauvaire (Őrült Johnny) pedig egy ehhez méltó, már-már dokumentumfilmes hatású stílusban komponálja meg alkotását. A börtön kakofóniája szinte agyonvág, a hangkeverésből ugyanis tudatosan nem emelkednek ki a dialógusok - nem mintha ezek többségét lenne lehetőségünk érteni, ugyanis mivel Moore sem beszéli a nyelvet, nekünk sem fordítják le a cellatársak szövegeinek 90%-át. Ennek megfelelően mi is kissé riadtan, elveszve éljük meg a film első felét, és az sem tűnik véletlennek, hogy mire főhősünk kezdi összeszedni magát, addigra a többi elítélt is egyre inkább hajlandó angolul is megszólalni. (Még egy adalék a hitelességhez, hogy a rabtársakat tényleg börtönviselt thai statiszták alakítják.)

Továbbá Sauvaire rengeteg kézi felvétellel, a kamerát a szereplőkhöz közel tartva, kevés vágással dolgozza fel az eseményeket. A meccsek alatt nem ritka, hogy a kameraman belép a küzdő felek közé, mégis semmi megrendezettség nem látszik ezeken a jeleneteken, és még akár azt is hajlamos lennék elhinni, hogy egyszerűen improvizálták a küzdelmeket. Emiatt merjük azt is állítani, hogy főhősünk első, egyetlen snittben felvett összecsapása még a Creed hasonlóan megkomponált küzdelménél is lenyűgözőbb.

Ez azonban nem működne egy olyan színész nélkül, mint Joe Cole, aki ebben a filmben egész testével játszik. Nem pusztán arról van szó, hogy elképesztő fizikai felkészültség kell például a fent említett felvétel kivitelezéséhez (Cole természetesen hónapokig tréningezett a szerepre), vagy az ezer másik olyan snitthez, ahol a mimikát különböző mozdulatsorokkal kell párosítania, de Billy Moore ütéseinek és rúgásainak is jelképezniük kell aktuális lelkiállapotát. Joe Cole pedig a feje búbjától a lábujjaiig Billy Moore-rá válik.

Mindez az igyekezet azonban kissé elvesztegetett, ugyanis A kíméletlent a játékidő előrehaladtával cserben hagyja a valóságból merített alapvetése. Ugyan nem szokványosan tálalt, de fő motívumaiban végül teljesen szokványos felemelkedéstörténetet ad ki az összkép, amelynek során Billy Moore természetesen nemcsak a végső meccset nyeri meg, de ezzel minden más célját is beteljesíti. A szkript ugyan kétségbeesetten próbál egy veszélyes sérüléshez, illetve egy a rabtársak felől érkező fenyegetéshez nyúlni az izgalmak fokozása érdekében, de ezekkel a némileg mesterkélt húzásokkal a játékidő második fele éppen, hogy unalmassá és kiszámíthatóvá válik.

A kíméletlen tehát végül nem tud jelentőségteljes filmmé válni vagy lényegi újdonságot hozni a műfajba, de elvitathatatlan érdeme, hogy ezt a tipikus történetet meglehetősen atipikus, európaibb, drámaibb formában képes kommunikálni. És ha csak annyi is a célja, mint hogy jó párszor mi is a főszereplővel együtt szisszenjünk fel, ezt biztosan eléri.

---

A kíméletlent augusztus 9-től játsszák a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.