A katonaszökevény - Kritika
Vér és becsület helyett vér és arany
Mi a fene folyik itt, emberek?! Egy hónapon belül, a Sisu után ismét érkezett egy második világháborús akciófilm, ami Tarantino Becstelen brigantykjának módjára a spagetti westernek felől közelíti meg a világégés végnapjait, a nácik meg aranyra (Gold) váltják a becsületet a Blut und Ehre szlogenben. A német zsánerfilmes rendező, Peter Thorwarth (Vérvörös égbolt) és a nálunk jól ismert Cobra 11-et is jegyző Stefan Barth forgatókönyvíró akcióthrillerje, A katonaszökevény (az eredeti cím, a Vér és arany mondjuk találóbb) bizonyítja, hogy a németek is értik a tarantinói háborús western és a John Wick-filmek nyelvét egyaránt. Kár, hogy a "nyelvhasználat" még elég nehezen megy nekik.
Blut und Ehre? Vér és arany! – Erről van szó
Ha a Sisunál azt írtuk, hogy a második világháború végnapjaiban járunk, akkor A katonaszökevény egyenesen annak végóráiban játszódik. 1945 tavaszán egy német katonának, Heinrichnek (Robert Maaser) tele lesz a hócipője az értelmetlen háborúval, ráadásul egy szem kislánya várja őt haza. Ezért Heinrich úgy dönt, mutat egy nagy középső ujjat az osztagának, dezertál. Csakhogy az SS elfogja őt, élen a természetesen kifinomult szadista von Starnfelddel (Alexander Scheer) és annak jobbkezével, a cseppet sem kifinomult szadista barom David Harbour-hasonmással, Dörflerrel (Florian Schmidtke). Szóval hősünket felakasztják még a bevezető jelenetben, Dörfler gondoskodik róla, hogy sokáig szenvedjen, mielőtt kitöri a saját nyakát. Ám ahogy az lenni szokott az ilyen filmekben, az akasztást túléli Heinrich a fiatal nőnek, a szellemileg visszamaradott testvérével, Pauléval (Simon Rupp) egyedül élő Elsának (Marie Hacke) köszönhetően. A nácikat egy darabig nem is érdekli, hogy a dezertőr megmenekült, mivel a közeli kisvárosban valahol elrejtettek egy véres aranyat, amit az 1938-as borzalmas Kristallnacht (kristályéjszaka) során oroztak el az egyik elűzött, meglincselt zsidó kereskedőtől. Heinrichet és Elsát nem érdekli a zsákmány, de a náci gonoszság őket is eléri, így menthetetlenül belekeverednek a balhéba.
Ami aranyat ér – Ezért jó
A katonaszökevénynek a legnagyobb erénye ugyanaz, ami a Sisué, hogy ügyesen ötvözi a látszólag két teljesen különböző műfajt, a második világháborús filmet és az olasz westernt. Tarantino Becstelen brigantykján kívül ismét meg kell említenünk az 1970-es klasszikust, a szintén erős spagetti western beütésű Kelly hőseit, amelyben Clint Eastwood, Donald Sutherland, Telly Savalas és Don Rickles próbálják meglovasítani a nácik aranyát. A sötét és cinikus Sisu ehhez távolabbról, A katonaszökevény viszont közelebbről kapcsolódik. Bár a direkt humort ez a film is kerüli, inkább ironizál, és hát érthető okokból kifolyólag alapvetően (túl) komolyan veszi magát, azaz van benne dráma is bőven, mivel érik komoly veszteségek a karaktereket. Az olasz westernhatás egyébként az aranyért folytatott küzdelmen és a vidéki kisvárosi lövöldözéseken túl Jessica de Rooij és Hendrik Nölle zseniális filmzenéjében nyilvánul meg, amelynek alaptónusa – különös tekintettel a kvázi főtémára – rengeteg Ennio Morricone-motívumot tartalmaz.
A katonaszökevény természetesen akkor működik a leginkább, ha beindul az akció. Peter Thorwarth azért nem ment olyan messzire, mint a Sisut dirigáló Jalmari Helander, azaz nem annyira naturalista benne az erőszak. Számíthatunk persze néhány keményebb kivégzésre, kiontott bélre, meg egy pofába vágott aranyrúdra, ami alaposan átrendezi az áldozatnak nemcsak a fogsorát, hanem az egész arcát is. Látványosak a puskaropogások, ismét örültünk, hogy a Wolfenstein-játékok módjára akcióorgiában durrogtak a történelmi fegyverek. A legjobbak viszont a kézitusák lettek, élen az első nagyobb összecsapással Elsáék kis tanyáján, a szűk házbelsőben. Emellett remek, húsbavágó és elkeseredett küzdelem Heinrich és Dörfler kézitusája a cselekmény közepén. Ez azért is lett annyira jó, mert a két kemény fickóban forr az indulat az elszenvedett sérelmek miatt, így pánikszerűen és dühből mindent bevetnek, késeket, székeket, bútorokoat, ami a kezük ügyébe kerül, hogy elpusztítsák egymást. Erről egyébként a méltatlanul elfeledett, kőkemény kései spagetti western, az 1977-es Kalifornia jutott eszünkbe, aminek hasonlóan parádés verekedései vannak széklábakkal, szöges lécekkel, tányérokkal, miegyébbel, és mindez nem válik röhejessé ebben és abban a filmben sem, sőt!
Ami vérig sért – Ezért nem jó
A katonaszökevénynek három nagy hibája van, ami el nem, de lerontja a filmet: túl hosszú a felvezetése, túl visszafogott és több akar lenni annál, aminek lennie kellene. Végig olyan érzésünk volt a nézése közben, hogy működésbe lépett az alkotóknál a német bűntudat, hogy hát a háborút bizony Németország indította, holott amúgy nyilvánvalóan a németek nem egyenlők a nácikkal, ezt mindannyian tudjuk. Mindenesetre olyan, mintha ezt görcsösen be akarnák bizonyítani A katonaszökevény készítői, ezért nem mertek szimplán csak egy tökös akciófilmet összehozni. Moralizálnak, flashbackben visszatekintenek a kristályéjszakára, túl sok karaktert felvonultatnak, hogy árnyalják a németeket, sőt még a nácikat is.
A Sisunak fel lehetett róni, hogy túlságosan is leegyszerűsítette a szemben álló feleket, de az a film sok hibája ellenére is sokkal jobban működött zsánerfilmként, dögös, bár teljes mértékben irreális akcióthrillerként. A katonaszökevényt fájóan megakasztja a drámázás, ami kétségtelenül jól áll például a kiváló magyar Természetes fénynek. Ám Nagy Dénes 2021-es alkotását nem is kívánta a spagetti westernekhez, Tarantino művéhez vagy a John Wickekhez közelíteni, ellenben thriller-dráma keretei között szembesít a magyar hadsereg keleti fronton elkövetett, a filmjeinkben jellemzően inkább szőnyeg alá sepert bűneivel. A katonaszökevény viszont elsősorban akciófilm akarna lenni, a ponyvásított, felhígított kollektív emlékezés pedig inkább káros a múltfeldolgozás szempontjából. Mindenesetre ez rányomja a bélyegét a fináléra is, ami sajnos erőtlen lett egy-két brutálisabb momentumát leszámíta. Azért az epilógusra tartogattak az alkotók egy gonosz poént, azon mosolyogtunk. Ja és igen: egy-két akciót hazavág az ironikus zenehasználat is: némelyik alá bevágnak korabeli slágereket vagy vidám zenéket, ami kioltja az adott jelenet brutalitását, feszültségét. Erre csak a Ryan Reynoldsos "But why?" mémmel, meg egy nagy WTF-fel tudunk reagálni.
Kihagyott ziccer von Starnfeld, az SS tiszt is, aki már külső megjelenése, félig sebesült, maszkkal elfedett arca miatt is egy fincsi, képregényesen eltúlzott akcióorgiát sejtetett. Ám ez a gonosztevő fájóan ellaposodik, helyette a sokkal jellegtelenebb bulldózert eresztik össze Heinrichkel. A főhősök sem túl combos karakterek. Heinrich tipikus keveset beszélő, mégis érzelgős klasszikus hős, a Sisu nihilista, aranyéhes élő legendája sokkal emlékezetesebb figura. Elsa ugyan női akcióhőssé érik, de csinos arcán kívül nem sok mindenre fogunk emlékezni belőle. Még a szellemileg visszamaradott testvére, Paule a legjobb, neki van egy igen menő jelenete, ami a film egyik, ha nem a legvagányabb akciója.
Menjünk érte háborúba, avagy tegyünk egy próbát vele?
A Sisut sok minden miatt kritizáltuk, túl sok benne a cselekmény saját logikájához képest is irreális történés. Ám a finn alkotók legalább kicsit sem korlátozták le a kreativitásukat "holmi" történelmi hitelesség végett. Ők tették jól, A katonaszökevényt ugyanis sajnos tönkreteszi a moralizálás és a drámázás, amelyeket alapvetően üdvözlünk, de egy ilyen filmet, ami tökös akció-western-thriller akarna lenni, ezek csak lassítják és dezorientálják. Persze szó sincs arról, hogy a németek náciölő John Wickje unalmas lenne, lecsúszik ez, mint egy középkategóriás német sör. Csak hát ha kóstoltuk az igazán minőségi "német söröket", akkor sajnálkozhatunk, hogy ez, aminek bizalmat szavaztunk, elmarad azoktól.
A katonaszökevény (Blood and Gold) 2023. május 26-től megtekinthető a Netflixen. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
