Wartile - Kritika

A vikingek és az északi mitológia egy ideje új népszerűségnek örvendenek a populáris kultúrában. A szakáll- és hajviseleten kívül erre jó példák a vikingesen búgó menő zenei előadók (Finntroll, Ensiferum, Wardruna, Ulf Söderbergh stb.), vagy a History Channel Vikingek című tévésorozata, mely ugyan hullámzó minőségű, de egyvalami sikerült alkotóinak: jól elegyítették a történelmi tényeket és a legendákat. A vikingmániának pedig természetesen a játékvilágban is lett (Rune, Wolves of Midgard, For Honor, Expeditions: Viking), és még lesz is lenyomata (Total War Saga: Thrones of Britannia, God of War, Rune: Ragnarok). A fiatal fejlesztőkből és veteránokból verbuválódott független csapat, a Playwood Games is úgy gondolta, hogy még van kraft az északi harcosokban, így merész ötletüket ezzel a mondakörrel a háttérben valósították meg Wartile című páratlanul kreatív stratégiai játékukban.

Persze most legyinthettek, hogy áh, ugyan már, milyen újdonságot lehet mutatni ebben a műfajban, mindent láttunk! És való igaz, hogy a valós idejű és a körökre osztott stratégiai játékok is elértek már egy bizonyos szintre ahonnan nehéz tovább lépni. Sőt, a két alműfaj nagyjából ráállt a birodalomépítős (Civilization- és Total War-széria) vagy a Warhammer 40000: Dawn of War és a StarCraft 2 által képviselt pörgősebb, akciódúsabb nyomvonalra, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is igen fognak kimozdulni onnan, legalábbis ami a fősodort illeti. A Wartile fejlesztői viszont álmodtak egy nagyot, és a terepasztalos stratégiai játékok rajongóiból álló Playwood úgy gondolta, miért is ne újíthatnák meg a bábufestegetős, pályaépítgetős, kártyás-dobókockás társasjátékok felől a zsánert. És igen, értem, hogy a virtuális térben nincs meg az a hangulat, mint mikor pár haver sok alkohol és elemózsia társaságában kering egy szép nagy, gazdagon berendezett csatatér-asztal körül, azonban a Wartile nemcsak költséghatékonyabb, nemcsak elvesz a terepasztalos mókákból, hanem képes hozzátenni is ehhez az élményhez.

Mindenekelőtt azért ejtsünk szót arról, milyen is a játék világa! A vikingeket már az is ismeri, aki amúgy sikítva menekül a szó kiejtése hallatán, így az északi mitológia önmagában annyira nem izgalmas, kéne egy jó sztori hozzá. A Wartile alkotóit a Steamen már korai hozzáférésű verziója óta kritizálják amiatt, hogy kampány címen tulajdonképpen egymáshoz lazán, a küldetések elején-végén odahányt szöveggel összekapcsolt pályákon aprítunk végig. És ez a játék teljes változatának február 8-ai megjelenése, illetve számos, azóta kiadott patchet követően sem változott. A srácok azzal válaszoltak a kritikákra, hogy ők az északi mitológiában gondolkodtak, és szerintük totálisan elég az, hogy a küldetések tematikáját és háttérsztoriját egy-egy ablakban, tömör szövegben közöljék velünk. Én aztán abszolút a vikinges cuccok rajongója vagyok, de egy-egy - amúgy kiváló és embert próbáló - csata után még úgy tombolt bennem az adrenalin, és annyira vártam, hogy milyen cuccokat kapok, hogy semmi kedvem nem volt olvasgatni. Főleg, hogy a kicsit bénácska mentési rendszer (erről később) és elő-előkerülő összeomlások miatt gyorsan igyekeztem visszatérni a főtérképre, nehogy elveszítsem az értékes pontokat, tárgyakat, kártyákat és persze a pénzt.

Tehát a Wartile-ban senki ne számítson épkézláb történetre, bár a játék készítői tényleg nagyon becsületesen fejlesztik a programot, és több játékelemet (például új kampányt és a többjátékos módot) is beígértek. Szóval még akár ez is változhat. A körítés viszont tetszetős, és akinek (mint nekem) már az is örömet okoz, ha a fagyos Északon, a sötét középkorban hódíthat, kalandozhat, áldozhat az isteneknek, vagy rúnákat gyűjthet, az a történet és a karakterábrázolás hiánya ellenére el fog merülni a Wartile-ban. Főleg, hogy kalandozásainkat kiváló zenei anyag támogatja meg. Néha komolyan leragadtam a menüben hallgatni a játék fő témáját, de nyilván a csaták alatt szóló dobok és harcias énekek is katartikus élményt nyújtanak. Úgyhogy említsük is meg a zeneszerző nevét: Simon Holm List remek munkát végzett!

És amúgy a mítoszokat és a történelmet keverő játékról lévén szó, a Wartile végigjátszása során nemcsak ellenséges törzsekkel vagy keresztény „hitetlenekkel” csapunk össze, hanem egyre vadabb mitológiai lényekkel is. A druidák, boszorkányok, jégszörnyek és a harcos szellemek igencsak meg fognak szívatni minket. Ezen a téren egyébként kicsit túl is lőttek a célon a fejlesztők, mert a holtak lelkeivel küzdeni felér egy sajtreszelővel végrehajtott testápolással. Az egyik pályán csupán egy istenségnek kellene áldozatot bemutatnunk, de már az is gyanakvásra ad okot, hogy a szokásos 3 helyett 4 harcost is magunkkal vihetünk az útra. Az oltár természetesen egy hegytetőn van, amihez a közelben keringő sok-sok szellem legyűrésén át vezet az út. Ezek pedig nemcsak szabadon mozoghatnak a pályán (nekünk korlátozott lépésszámunk van – erről mindjárt bővebben), hanem csata közben simán le is léphetnek, ha körbevesszük őket. Ami nem lenne akkora gond, ha nem teljes életerővel térnének vissza pár másodperc múlva, valahol máshol. Ám ez még nem minden: a nagyobbak magukhoz húzhatják egy általában legyengült katonánkat ezután, mi meg imádkozhatunk, hogy ne öljék meg. Szóval ez a pályarész a rémálmomban se jöjjön elő többet, igazi kínszenvedés volt rajta átjutni!

Na, de mi is ez az egész Wartile, és hogy működik a harc és az előrejutás? A program zsenialitása ebben rejlik. Az új játék megkezdését követően egy nagytérképre kerülünk, ahol van mindenféle stilizált, társasjátékok kellékeit idéző játékelem: papírhatású hátterek, kártyadoboz, egy konkrét térkép, egy hajómakett, na és persze a talpas figuráink. Természetesen mindennek meg van a maga funkciója. A kocsmát ábrázoló kartonfelületen vehetünk új harcosokat, illetve hősöket, a kis hajóval utazhatunk a küldetések helyszínére, a térkép helyeire kattintva vállalhatjuk el a feladatokat, egy másik kartonlapon üzletelhetünk (cseszett drága minden, úgyhogy nem nagyon fogunk innen vásárolni cuccokat), míg a kártyákat tartalmazó dobozban kiválaszthatjuk az úgynevezett Godly Cardok formájában a minden karakter által használható képességeket. Mindez nagyon jól átlátható és totál egyszerűen kezelhető, úgyhogy szájbarágós oktatómódra tényleg nincs is szükség (az alapokat az első pályán elhelyezett útmutatók alapján egyébként elsajátíthatjuk).

A Wartile zsenialitása tehát már itt is elő-előbukkan, azonban az állunk a konkrét pályákra érkezve eshet majd le a hajópadlóra. A küldetések helyszínei vizuálisan is a terepasztalt, illetve annak egy szeletét idézik, és a tér hexagonális egységekre van felosztva. Mindez már önmagában is igen szép látványt nyújt (persze high-end grafikára azért ne számítsunk), azonban a működésmódja még inkább tetszetős. A Wartile nem teljesen valós idejű, de nem is körökre osztott. A játék készítői úgy képeztek hidat a két alműfaj között, hogy az események alapvetően valós időben zajlanak, tehát az ellen nem fogja megvárni, míg mi szüttyögünk, hanem ha észrevesz, lépked felénk. Ám az egységeink, ahogy az NPC-k is egy adott sugarú körön belül lépkedhetnek a tér bármelyik irányába, vagyis meg van határozva, hogy legfeljebb hány hatszöget léphetünk velük át (általában hármat). Minden hősnek van cooldownja, vagyis két lépés között várakozni kell kb. 3-4-5 másodpercet.
A katonákat pedig nem jelölhetjük ki egyszerre, hanem úgy kell megragadnunk őket egyenként az egérrel, mint ahogy azt a való életben kézzel is tennénk. Nem kell félni, ez nem válik frusztrálóvá, mivel nem kell sok hőst mozgatnunk (egy-egy térképre legtöbb esetben 3 bakát vihetünk magunkkal), és ha a Shift billentyűt lenyomjuk, akkor elég csak az egyik hőssel lépnünk, a többi követi.

Mármint a legtöbb esetben, ez a funkció tapasztalatom szerint ha magaslatokról van szó, nem működik jól, mert hajlamosak egységeink beragadni. És azért tegyük hozzá, hogy nem nehéz elcseszni egy lépést a csata hevében, ilyenkor szentségelhetünk is egy sort, mert a cooldown miatt ekkor hősünk kvázi kimarad egy körből. Persze amúgy az időt leállíthatjuk, ilyenkor viszont nincs módunk parancsokat kiadni, és a készítők szándéka szerint is a gyors, pontos tervezésen van a hangsúly. Sokkal látványosabb megoldás, ha a Space-t lenyomva lelassítjuk az időt, így a zene is ambientté válik, a parancsokat pedig kényelmesen kiadhatjuk (tökölni azért nem érdemes, mert az ellen ettől még tud mozogni). Röviden: a Wartile rendszere igen jól ki van találva, a fejlesztők beletették minden szakértelmüket és tapasztalatukat, amit a terepasztalos stratégiai játékokból merítettek.

Hőseink egy-egy tipikus karakterosztályt reprezentálnak, így van bivalyerős, kétkezes fegyverekre specializálódott harcos, két sok ütést bíró páncélos-pajzsos katona, defenzív harcmodorra kiváló, két hexagonon is áttámadó lándzsás, sérülékeny, de kiváló mesterlövész íjászlány és egy boszorkány is. Persze minden karakternek meg vannak az előnyei, sajátos speciális kártyái (1-2 általában, ezeknek is van újratöltődési idejük), azonban kicsit kiegyensúlyozatlannak tűnik a játék ezen a téren. Lehetséges, hogy én vagyok a béna, de a boszival valahogy nem nagyon akart menni a játék: igen kevés hp-ja van, rosszak a cuccai, és a támadó varázslatai sem a legjobbak. És az sem igazán érthető, hogy miért kellett két pajzsos karakter is, akiket lényegében ugyanabba az irányba fejleszthetünk, jóllehet, egyik inkább defenzív figura, a másik pedig jó az ellen páncéljának gyengítésében. De ha már ott volt a böszöm nagy harcos (Igor, the b*szónak neveztem el, annyira ütős – igen, saját nevet adhatunk karaktereinknek), van egy jó lándzsásunk, és egy kiváló íjászunk is, akkor mégis miért bontanám meg a tökéletes csapategységet mondjuk két pajzsossal? Velük igen hatékonyan tudtam megfektetni a mitológiai lényeket is.

Hőseink egyébként a csatatéren szerzett tapasztalatból és cuccokkal fejleszthetők. Az alkotók ezen a téren sokat egyszerűsítettek, ami nem nagy baj, mert így is addiktív az élmény attól, hogy a nagyobb nehézségi szinten jobb cuccokat és kártyákat szerezhetünk, amelyekkel befolyásolhatjuk a fejlődést. A probléma viszont az, hogy a tárgykezelés nem a legjobb. Megkapjuk a szokásos fegyver-páncél-pajzs kombókat a térképeken szétszórt ládákból, és ötletes, hogy úgynevezett tokeneket gyűjthetünk, melyekkel turbózhatjuk a hősök támadását, védelmét, életerejét stb. Azonban az elég gagyi, hogy a páncélokat és fegyvereket nem tudjuk leszedni a hősökről, hanem rájuk kell rakni valamit, hogy azok lejöjjenek. A tokeneknél még rosszabb a helyzet: csak a speciálisakat (melyek extra, passzív képességeket adnak, úgy mint méregfelhő vagy egy plusz viking harcos megidézése bizonyos esetekben) szedhetjük le szabadon, a többit el kell pusztítani, ha újat akarunk a helyükre rakni. Oké, ezekből esik bőven, tehát nem annyira kell rájuk vadásznunk, de mégis jobb lett volna, ha ezen a téren is mi döntünk.

És hogy milyenek a pályák? Mint írtam, alapvetően egy nagytérképről indulunk, és minden kisebb térkép egy-egy küldetést rejt, plusz mindig van legalább egy mellékküldetés is (általában valamit meg kell találni vagy bizonyos számú objektumot el kell pusztítani). A fő küldetések nagyon változatosak, ötletesek. A klasszikus harcolósak mellett sajátos lopakodós missziókkal is találkozunk, és van olyan, ahol az időjáráshoz kell alkalmazkodnunk. Az egyik ilyen, melyen a vikingek királyát kell kiszabadítanunk csúf keresztény angolszászok fogságából. Ez egy éjszakai pálya, ahol az őrök alszanak, így ha megtámadunk valakit, az esélyes, hogy riadót fog fújni, ha nem csapjuk le időben. Így ki kell centiznünk a lépéseinket, ami miatt igen feszült, nagyon izgalmas az egész. És az a pálya is isteni, melyen Thor rúnáit kell összegyűjtenünk. Mivel a mennydörgés istenéről van szó, így a havas pályán villámlik rendesen. És a villámok bizony belénk vagy jobb esetben az ellenségbe is csaphatnak. Tehát úgy kell szó szerint sakkoznunk, hogy elkerüljük a sokkoló csapást, miközben a harc folyik. Hatalmas élmény, ezen a térképen úgy éreztem magam, mint ahogy Anakin és Obi-Wan ”érezhették magukat” a lángoló Mustafaron adrenalindús élet-halál harcuk közben.

Ugyanakkor van egy kis gond a térképekkel. Egyfelől ezekből viszonylag kevés van. Másfelől sok az újrahasznosított terep. A már említett rémálomszerűen frusztráló szellemes pálya a legelső terület új verziója, míg a Thor-küldetés egy másik havas pálya újrázása. Van különbség ezek között (például máshol kezdünk, és az említett villámlás is újdonság), azonban mégis szemet szúr, hogy az amúgy sem túl hosszú kampány során főleg pályavariációkkal találkozhatunk.

Emellett pedig meg kell említeni, hogy minden küldetéshez tartozik három nehézségi szint, melyet a klasszikus easy – hard – medium trió helyet presztízst jelző számokkal jelölnek. Ez amúgy ötletes, mert a csapatunknak reputációja van (ez a hősök szintjéből és a cuccaink minőségéből áll össze, a karakterek egyelőre egyenként legfeljebb 5-ös szintig fejlődhetnek), és ezek alapján felmérhetjük, hogy neki merjünk-e veselkedni egy adott térképnek. Teszem azt ha a csapat 7-es, de a küldetés 11-es, akkor még inkább gyúrjunk. Gyúrni pedig úgy lehet, ha korábban teljesített területeket újrajátszunk nehezebb fokozaton. Avagy a klasszikus akció-szerepjátékokból ismerős farmolás figyel itt be, ami bizony nem minden esetben izgalmas feladat, mert egyszer még érdekes újrajátszani egy területet, másodszorra viszont már frusztráló lehet. Igaz, jobb cuccokat is kapunk, de azért mégis ott fészkel a fejünkben a gondolat, hogy milyen jó lenne már látni egy másik terepet. Mivel a Wartile lényegében lineáris játék, így nem nagyon tehetünk mást, farmolunk.

Továbbá kiegyensúlyozatlan is a nehézség. Vannak térképek, melyek még magasabb szinten is sétagaloppok, ha ésszel csináljuk, mások meg alapszinten is kínszenvedést okoznak. És nem fair az általános (Godly) kártyák használati módja sem, mert ezeket csak Battle pontokért lehet elsütni, viszont némelyik aránytalanul sok BP-t emészt fel. A BP-k pedig az ellenség megölése után folynak be. Ám gondolom nem kell ecsetelnem, ha nem tudunk ellent ölni, akkor nem jönnek a csatapontok, viszont nagyobb csetepatéknál meg némelyik (egy rosszarc magunk mellé állítása vagy lebénítása) elengedhetetlen. Még szerencse, hogy a karaktereink saját kártyáinak csak újratöltődési ideje (örökélet meg egy nap) van, így ezzel a megkötéssel kotlátlan mennyiségben ellőhetjük azokat.

Mindemellett a mentési rendszer is nehezíti a dolgunkat, mivel a program a nagytérképre érve automatikusan menti állásunkat, azonban a kis térképeken ez nem így van. Bizonyos szent helyeket kell elérnünk ahhoz, hogy ha meghalunk, ezeknél újjá tudjunk születni. Viszont ezeket a kvázi ellenőrzőpontokat nem annyira mi működtetjük: ha közel érünk valamelyikhez, és épp nincs csata, a program tárol. Ha viszont csata van, nem tárol. És ha meghalunk, kezdhetjük a legutóbbitól vagy elölről. Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy nehezebb pályákon ez mennyire nem vicces. A Tyr nevű istenség speciális területe, ahol hullámokban támadnak az ellenfelek (húsz támadást kell kibírnunk), semmilyen mentési pontot nem tartalmaz, így lehet szentségelni alacsonyabb szinten, ha véletlenül félrelépünk, és lecsapnak minket.

A Wartile 2018. február 8-án jelent meg PC-re. A játék Steamen vásárolható meg 20 euróért. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.