Vikingek: Valhalla - 2. évad - Kritika

A kritikában jeleztük a spoileres részeket!

---

2020-ban véget ért a Vikingek a hatodik évaddal, de a rajongók nem sokáig maradtak kedvenc északi hódítóik nélkül, mert nem sokkal az Assassin's Creed Valhalla után megjött a másik Valhalla, azaz a Vikingek folytatása Jeb Stuarttól (Drágán add az életed!, A szökevény). Ez a széria több mint száz évet ugrott előre az időben, új hősöket és témákat vezetett be, valamint sokkal akciódúsabb és pörgősebb volt, lélegzetvételnyi időt is alig hagyott. Utóbbi fejleménynek megvoltak a pozitív hozományai, ugyanakkor a tempót megsínylette néhány karakter és cselekményszál, nem beszélve a valós történelemről, amit elég szabadosan kezelt az első évad. Megérkezett végre a három etaposra tervezett széria második szezonja, ami visszavesz a lendületből, a kisebb csoportos kalandozásokra helyezi a hangsúlyt, így több idő jut a karakterkapcsolatok kibontására az újdonságok bevezetése mellett. Kár, hogy valamelyik cselekményszál mindig el-ellaposodik, ahogy haladnak előre az epizódok.

A Vikingek: Valhalla nagyjából ott folytatódik, ahol szűk egy évvel ezelőtt abbamaradt. Kattegattot ismét megostromolták, de a fanatikus keresztény és még annál is hataloméhesebb Olaf (Jóhannes Haukur Jóhannesson), az agresszor jól megszívta, mert a szent harcosnővé érett Freydís (Fruda Gustavsson) megölte szövetségesét, Knut király (Bradley Freegard) édesapja, Villásszakállú Svend (Søren Pilmark) pedig felülkerekedett Olafon, megalázó fogságba vetette őt. Úgyhogy az uralkodói ambíciókkal teli bukott vezér kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, egy második lehetőséget Villásszakállútól: távollétében Olaf pártfogolja Knut még kamaszkorú fiát, Norvégia (leendő) királyát cserébe a saját gyermeke életéért. Olaf elfogadja, kap az alkalmon, hogy közelebb kerüljön a trónhoz, valamint leszámoljon Freydísszel és féltestvérével, Haralddal (Leo Suter), aki Leif Eriksonnal (Sam Corlett) menekül, majd Novgorodba és Konstantinápolyba megy sereget gyűjteni, hogy magához ragadja a hatalmat. Freydís közben Jomsborgban, a legendás pogány utópiában talál menedéket, ahol szembesül vele, hogy a régi vallás utolsó védelmezői sem éppen szentek többek között vezetőjük, a róka ravaszságú Harekr (Bradley James) miatt.

Az első évadról szóló kritikánkban azt írtuk, hogy a történelmi hitelesség nem jellemző a Vikingek: Valhallára. A második szezon pedig tényleg csak a külsőségekben törekszik az autentikusságra, vagy talán még azokban sem. Már-már fantasyvé válik az első pár részben megjelenő látomásokkal, amelyeknek a Vikingek sem volt híján, főleg az utolsó két évadban, de itt logikailag sem mindig stimmelnek a dolgok. Annak például egyre kevésbé van értelme, hogy valaki vak a Valhallában, sőt, a cselekménylogikát tekintve olyan, mintha a vakság gyarapodással járna, mintha ettől még jobban látna az illető. És itt nem a Vikingekből is ismerős, az ősi vallást képviselő jövendőmondóra gondolunk, hanem a komplikált múltú és sorsú Kuryára (Tolga Safer), a kivájt szemű besenyőre, aki a Dnyeper-folyó mentén vezeti hőseinket és tényleg úgy ismeri a tájat, mint a tenyerét, sőt mint aki nem is veszítette el a szeme világát. Kurya pedig csak a jéghegy csúcsa, ami például Jomsburgban zajlik, az is inkább már a fantasy műfajába sorolható.

De jó, egyezzünk ki abban, hogy a Vikingek: Valhalla inkább csak egy kosztümös kalandsorozat, nem történelmi kaland! Ám Jeb Stuart és alkotótársai ezúttal is éltek pár hajmeresztő megoldással, amelyek fantasykben sem igen állnák meg a helyüket. Az angliai, amúgy felettébb felesleges cselekményszál – de erről később bővebben szót ejtünk – tobzódik az ilyenekben. A legnagyobb őrültséggel viszont Harald és Leif egyébként izgalmas utazása során találkozunk, avagy Harald ennek alapján nemhogy királynak, de még udvari bolondnak sem való. Nehéz erről spoiler nélkül írni, úgyhogy most görgessen tovább, aki még nem látta a második évadot! SPOILER: Egy nagy vízesés állja hőseink útját. Mit tesz egy bölcs király, ha éppen a Római Birodalom utódállamának, Bizánc császárjától akar sereget kérni a hajóra pakolt bőséges rakomány fejében? A folyóba dobálja a rakományt és lesiklik a meredek vízesésen, hogy ez az egyik nő életébe kerüljön, majd elfogják és megkínozzák őt a besenyők? Ugye nem? És nem volt senki a csapatból, aki szóljon neki, hogy ez mekkora állatság. SPOILER VÉGE

Ha egy könnyedebb kalandsorozatként tekintünk rá, amitől nem is várjuk el a történelmi hűséget, sőt az észszerűséget, akkor a Valhalla továbbra is élvezetes, szórakoztató széria marad bődületes baromságai ellenére is. A leginkább érdekfeszítő szál Haraldé és Leifé, köztük amúgy is pompásan működik a kémia, igazi haverpárost alkotnak, akik enyhén csipkelődnek, poénkodnak is. Egyik hajmeresztő kalandjukról már volt szó a spoileres részben, azon fogtuk a fejünket, de vannak jó értelemben vett történések a két viking fickó epizódjaiban. Novgorod, illetve a kijevi fejedelemség, a havas táj továbbra is lenyűgözőek, a rettegett besenyők, akikkel a magyaroknak is meggyűlt a baja, kellőképp félelmetesek. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Haraldék meglátogatják utóbbiak táborát is, így behatóbban megismerjük a kultúrájukat. A Vikingek nagy ütőkártyája is a keleti utazás volt, mert így kicsit kitekintettünk a fagyos Északról más, színesebb vidékekre, és a Valhallát nézve mi simán el tudnánk képzelni egy szálvokra vagy keleti népekre fókuszáló spinoffot is. Konstantinápoly és a hellén-római kultúra még csak szinte a láthatárra kerülnek a második évadban, szóval már csak ezek miatt is várjuk a harmadik, elvileg utolsó szezont!

Sajnos Freydís karaktere továbbra sem túl érdekfeszítő, a harcosnő, "a hit védelmezője" tényleg kezd egyre inkább a Star Wars-folytatástrilógia ígéretesen indult, de ellaposodott Reyére emlékeztetni. Azért persze az írók árnyalják némileg az által, hogy SPOILER: gyermeke születik, így már nem csak magáért felel SPOILER VÉGE, de alapvetően megmarad annak, amivé már az első szezon végére is formálták: egy sablonos "erős nőkarakterré", aki anakronisztikus feminista aktivistaként kiáll a nőtársai mellett a diverzitásért és a szabadságért. Szerencsére maga a cselekményszál és a félig-meddig mitológiai Jomsborg azért kellőképp érdekesek, ezen a vonalon szövi tovább Jeb Stuart a Valhalla alapkonfliktusát, a keresztények és a pogányok párharcát is.

Igaz, a történelmi dimenziót ezen a fronton is elfelejthetjük, Stuartékat jobban izgatták az aktuálpolitikai-társadalmi áthallások például a menekültválságra vagy az Európában és Amerikában egyaránt új erőre kapó populista és szélsőséges politikai csoportokra. Az első évadban Freydís miatt a régi vallás már-már a Jedi Rendet idézte, illetve a pogányok a fanatikus keresztények áldozataiként tűntek fel. Jomsborgban viszont bonyolódik a képlet, azaz az alkotók megmutatják, hogy Odin és a többi isten hívei is lehetnek elvakultak vagy álszentek. Vagyis ezúttal a pogány vallást használják álcának a hatalmasságok ahhoz, hogy fenntartsák és kiterjesszék hatalmukat, élősködve ezzel az elnyomottakon.

Olaf és az angolszászok cselekményszálán viszont rosszabb a helyzet dramaturgiai szempontból. Az eleve nagyon necces, ahogy Villásszakállú kegyelmet ad a bukott vezérnek, még akkor is, ha kellőképp bebiztosítja magát annak fiával. Avagy nem túl logikus, hogy a pucéran egy ketrecben a nép előtt végighordozott, akasztásra váró ellenségből hirtelen királyi testőrt és mentort kreálunk. Olaf pedig nem is váltja be a hozzá fűzött reményeket, akármilyen jól is játssza őt az izlandi színész, Jóhannes Haukur Jóhannesson. A Vikingek: Valhalla nem képes továbbfejleszteni a gonosztevő figuráját, nagyjából ugyanazok a célok vezérlik, mint az első etapban, valamint cseppet sem hatott rá a megaláztatása és az, hogy Villásszakállú a fiával fenyegette. Kár érte, pedig mind az első, mind a második szezon meg-megvillantotta, hogyan lehetne belőle antihős egy sablonos gonosz helyett.

Az angliai szál hullámzó színvonalú, ahogy egyébként általában a többi is, azaz mindegyiknek vannak gyenge pontjai, mind le-leül, ami részben annak is betudható, hogy görcsösen beletuszkolták a készítők mindegyiket az összes epizódba. Az angliai sztori viszont egyértelműen a Valhalla fekete báránya. Mármint Laura Berlin Emma királynéja és David Oakes Godwin grófja továbbra is izgalmas figurák lennének elsősorban szemétségeik és intrikáik, valamint a megnyerő színészi játék miatt. Azonban egyrészt "szadista cicaharcuk" nagyon elüt a fősodor történéseitől, a sorozat fő témájától, avagy vikingeket csak nyomokban tartalmaz, például az első évadban még fontos Knut is nagyjából az évad közepén tűnik fel mellék-mellékszereplőként. Másrészt a királyné és a gróf egymás elleni sakkjátszmája vontatott, parttalan, és az ilyenekre specializálódott Trónok harcával vagy Sárkányok házával összemérve fapados, felületes.

Ha már a felületességet emlegettük: az új karakterekre ez abszolút jellemző. A második évad főleg Haraldék és Freydís szálán dobál be új figurákat, de a már említett vak Kuryán kívül egyik sem zavar sok vizet. Még talán a valóban létezett keleti tudósnőről mintázott Mariam (Hayat Kamille) és a Freydís és Harekr között vívódó Jorundr (Stanislav Callas) lennének izgalmasabbak. Mariam matekra tanítja meg Leifet, ami jól jöhet a felfedező számára, ha Amerikába indul, na meg egy kis intimitás is belefér a tanulásba. Jorundr pedig megkapja a lehetőséget arra, hogy hőssé váljon ahelyett, hogy egy szélsőséges zsarnokot szolgál. Ám a többiekkel együtt ők is inkább elsikkadnak, karakterútjuk összecsapott, érdemben nem tudtak velük mit kezdeni az írók. SPOILER: Ráadásul a legtöbb újoncot az évad vége felé közeledve szépen, sorban kiiktatják, így még inkább érződik rajtuk, hogy csak katalizáló anyagok, feleslegesen izgultunk értük, már ha egyáltalán izgultunk értük. SPOILER VÉGE

Végül pedig, ha már az intimitás szóba került: tetszetős, hogy ezúttal az alkotók teljes mértékben hanyagolták a nagy összecsapásokat. Lehet, hogy egy Vikingek-fannak ez csalódás, de mi – amúgy szintén rajongókként – nem bántuk, hogy nem erőltették bele a grandiózus csatákat a második szezonba. Haraldék kisebb kalandozásához sokkal jobban is illenek a test-test elleni küzdelmek, na meg a túlélésért, a természet erőivel szemben folytatott harc. Freydís szálán pedig remekül megoldották Jeb Stuarték, hogy a párbajok döntsék el a nagy kérdéseket és konfliktusokat. Igaz, ennek van egy kevésbé pozitív hozománya is: túl sok a párbaj, így egy idő után ezek erőtlenné válnak. Azért persze az utolsó, nagy leszámolás kellőképp ütősre, már-már zsigerire, de mindenképp véresre és trükkösre sikeredett. Szóval jöhet a harmadik évad!

---

A Vikingek: Valhalla 2023. január 12-től megtekinthető a Netflix kínálatában.